Az első részt ITT találod.
A forradalom kitörésének hírére azonnal repülővel Bécsbe, onnan újságírókat hozó autókonvojjal Győrön keresztül – ahol a forradalmi tanács ülését fényképezte – Pestre jött. „Annak ellenére, hogy egyáltalán nem vagyok haditudósító, sohasem voltam, a háború sohasem érdekelt engem, hanem mindig csak a mögötte meghúzódó politika.” – nyilatkozta Lessing. A tűzszünet küszöbén, október 26-án a külföldi tudósítók közül elsőként érkeztek a fővárosba. Kamerájával minden aspektust figyelembe véve végigkísérte az eseményeket a bizakodást keltő kezdetektől a tragikus végig. Kezdetben pozitív érzelmeket látunk: október 29-én a Rákóczi úton a Parlament felé haladó tüntető menetet, máshol a szovjet csapatok - mint később kiderült, látszólagos – kivonulását üdvözlő felszabadult tömeget, a felkelőket és a szovjet tankok elfoglalását ünneplő lakosokat, a forradalom jelképévé vált lyukas zászlót lengető, az elfoglalt harckocsikra Kossuth-címert festő embereket fényképezte. 30-án készített remek kompozícióján a Szabad Nép székháza előtt kezek erdeje nyúlt a magasba a Függetlenség című forradalmi napilap első példányai után, melyet a nyomdászok dobtak le a tömegnek. A Váci utcában az emberek a szovjet könyvesbolt előtt máglyára hordták a szovjet könyveket, mögötte a betört kirakatban álló férfi lelkes mozdulattal Petőfi Nemzeti dalát szavalta. Lessing szinte mindenütt megfordult, ahol történt valami. Ott volt a Corvin közben, a Nagykörúton és drámai képeket készített az utcai harcokról.
Fotó: Erich Lessing: Budapest, 1956 © Erich Lessing/Magnum Photos
Képein láthatjuk, hogy a harcok megszűnte utáni néhány nyugodt nap alatt milyen gyorsan indult újra az élet, megindult az új politika szerveződése is. Jelen volt a budai prímási palotában is, ahová éppen akkor érkezett a fogságából szabadult Mindszenty bíboros. Leicájával végigfényképezte a pesti utcát és a forradalom szereplőit, az utca névtelen harcosait, a napi teendőiket nyugodtan végző járókelőket, a harcok helyszíneit iszonyodva szemlélőket, máshol a kíváncsian bámészkodókat, a kenyérért sorban álló asszonyokat, a szovjet katonák mésszel leszórt holttesteit, a harckocsik roncsait, kiégett tankokat, szétlőtt házakat, a Budapest-szerte rommá lőtt utcák sorát. Szerette közelről követni az eseményeket, sikerült elfogadtatnia magát, jelenlétét az események szereplőivel. Nem használt teleobjektívet, ezért olyan erőteljesek és közvetlenek képei, nincs távolság a fotós és tárgya között. A ledöntött Sztálin szobor feldarabolását mutató fotóján a szobron még a buzdító krétafelirat is olvasható: ’Üsd vágd, nem apád!’ Riasztó beszámolót készített a Köztársaság téri pártszékházat védő ÁVO -sok meglincselésről, ahol a pártszékház ostrománál fiatal kollégája, a Paris Match riportere, Jean-Pierre Pedrazzini halálos lövést kapott. A Corvin közi felkelők főhadiszállásán készült anyagában nagy megjelenítő erővel adta vissza a vihar előtti csend feszült hangulatát. Október utolsó napjaiban, amikor a szovjet tankok elhagyták a fővárost, Lessing majdnem az ukrán határig követte őket, hogy fotózza a kivonulást. Ott azonban azzal szembesült, hogy a tankok Budapest felé fordultak vissza.
Lessing munkatársa, Michel Korda - aki a forradalom idején szintén Pesten volt - írta: „Senki sem ragadta meg jobban a ’Szabadságharcosok’ arcát (ahogy a köztudatban él nevük), vagy az 50 évvel ezelőtti harcok idején az utcák hideg, kemény realitását, mely megdöbbentette a világot. Ott látva Erich Lessinget, egy köpcös, energikus figurára emlékezem, aki egyenesen állt Leicájával a harcolók között, nyugodtan cserélt objektívet és filmet, amikor majdnem mindenki más fedezéket keresne. Apám régi barátjához, Bob Capához hasonlóan Lessing a régi haditudósító fotográfus-iskolához tartozott. Nem használt (hosszú gyújtótávolságú) teleobjektívet, hitt abban, hogy közel kell lenni az eseményhez, és nem meglépni, ha rosszra fordulnak a dolgok. Úgy gondolom, ez az oka, hogy a forradalomról készült képei olyan mélyen átélten közvetlenek és meghittek – nincs távolság a fotográfus és témája között.”
A forradalom leverését követő tél különösen kemény volt és a főváros romokban hevert. Decemberben Lessing teherautónyi gyógyszer- és élelmiszerszállítmányt hozva tért vissza Budapestre. Képei mély együttérzéssel rögzítették a vereség fájdalmas hangulatát, a döbbenetet a visszatérő szovjet tankok, páncélosok végtelen sorát látva. Megmutatta az újrakezdés reménytelennek tűnő mozzanatait: üres utcákat, hóval takart romokat, sorban álló embereket, batyujukban a romokból kimentett holmikat, tűzifára valót cipelő asszonyokat, gyerekeket. Az emberi nyomorúság legkülönbözőbb megnyilvánulásait fényképezte, de azt is, hogy a romokon újra indult a hétköznapi élet. Egy romos utca összetört üvegű villamosmegállójában várakozó emberek arcáról a teljes kilátástalanság olvasható le, az előtérben hatalmas betűkkel MSZMP felirat van felmázolva, a háttér tetejét vesztett házát éppen cserepezik, rajta ’Totózzon Sokat nyerhet!’ hirdetőtábla fokozza a kép keserű-groteszk hangulatát. Egyik szürke tónusú képe a reménytelen vég és az újrakezdés szimbóluma lehetne: egy kisfiú egy gerendát cipel tűzrevalónak, melyet a romok között talált. Az andaui menekülttáborban az osztrák határt átlépő magyar menekültek arcán, vagy az Írószövetség taggyűlésén – melyen mindenki ott volt, aki korábban a Petőfi Körben felemelte szavát a hatalom ellen - készült képeken is a lehangoltság, a kudarc reménytelensége dominál.
1996-ban jött Lessing újra Magyarországra. A hajdani Petőfi Körben zajlott vita résztvevőivel akart találkozni, hogy a forradalomról emlékezzenek meg. Bár a rendszerváltás óta hat év telt el, a 40 évvel korábbi lelkes fiatalok, akik a forradalmat előkészítették, nagyon szomorú, megfáradt, csalódott, óvatosan viselkedő öregemberek lettek, „kik mindenről akartak beszélgetni, csak a forradalomról, csak ’56-ról nem. … Egy szót sem fecséreltek a forradalomra, a jövőre vagy a múltra. Számomra ez volt a népfelkelés történetének vége.” Mégis 50 év elmúltával Lessing így értékelte az 56-os események jelentőségét: „1956 olyan szituáció volt, amilyen korábban sohasem történt, és valószínű nem fordul elő újra. De úgy írható le, mint a szovjet uralom végének kezdete, még akkor is, ha az még további harminc évig tartott. … Budapest volt, és még ma is a nemzeti felkelés szimbóluma.”
Fotó: Erich Lessing: József körút az Üllői útról, Budapest, 1956 © Erich Lessing/Magnum Photos
1956-os riportjai Lessing számára nemcsak az egyöntetű nemzetközi elismerést, a világhírt hozta meg, hanem az illúzióvesztést, az elbizonytalanodást is. „Kezdetben hittünk abban, hogy az igazsággal megváltoztathatjuk a világot.” – vallotta. A forradalom leverése után a Kádár-korszak megszilárdulása, a gulyáskommunizmus, a ’konszolidáció’ légköre szintén érdekes témákat adhatott volna neki, de Lessing úgy tapasztalta, hogy a hidegháború idején már nemigen érdekelte a nyugati sajtót, hogy mi történik a vasfüggönyön túl. „A Nyugat egyszerűen leírta a Varsói Szerződés országait. Legalábbis úgy gondolták, hogy soha nem fog megváltozni ott a helyzet, és biztosak voltak abban, hogy a NATO nem fog beavatkozni” - mondta. Ekkorra már megrendült korábbi bizalma abban, hogy a fotóriportázs képes hatni a politikára, befolyásolhatja annak döntéseit. „Én már nem akartam semmilyen forradalmat vagy háborút fényképezni. Semmi értelme, túl sokat láttam.” Példaképével vitatkozott mondván: „Capa mondta egyszer, hogy a fényképeinkkel megmutatjuk, hogy milyen is a világ, és hogy az ember egy kicsit befolyásolhatja a másik viselkedését és a politikát. De az idő múlásával minden újságíró rádöbben arra, hogy ez nem igaz – a legborzalmasabb háborús fénykép sem vet véget a háborúnak… én nem tudom, hogy ér-e valamit az a dokumentum, amely semmit sem változtat meg.” Máshol így nyilatkozott: „Az 1956-os forradalom után minden fotográfus látta, aki ott volt, hogy dokumentatív anyagaink nem változtatták meg a politikai döntéseket. Nem akarom lefokoznia fotográfia hatását … De másik 50 évet kellett várni a kommunizmus végére Európában.” „Saját tapasztalatom azt mondatja velem, hogy még az Algériában vagy Magyarországon készült torokszorító és megrázó képriportok sem voltak képesek arra, hogy a kormányokat rákényszerítsék, gondolják végig, alakítsák máshogyan politikájukat.” „Rájöttem, hogy a képeknek arra van ereje, hogy megmozgassa a világot, de arra nincs hatalma, hogy megváltoztassa azt.” Másrészt úgy vélekedett, hogy elmúlt a fotóriport másfél generációval korábbi, 1930-tól az 1950-es évekig tartó aranykora a képes magazinokban, a Berliner Illustrirte Zeitung, a Picture Post, a Life és más vezető képes újságok képcentrikus képszerkesztési gyakorlata, melyet mások mellett Lóránt István indított el. „A fotóriportok ideje lejárt, az újságokban nincs már hely az öt-hatoldalas fotóriportoknak. A televízió próbálja meg átvenni a szerepüket, de nem mindig sikerrel.”
Lessing az 1960-as években fokozatosan felhagyott a riportázzsal, főként zsáner-fotóesszéket készített. Az emberi élet derűs pillanatainak és a szociális egyenlőtlenségeknek egyaránt éles szemű megfigyelője. Egyaránt uralja az empátiát és a komikus bemutatás-módot. „Bonyolult egyensúlyt tud tartani: együtt tud érezni ábrázoltjaival, de képes hátrébb húzódni a látványtól a tárgyilagos szemlélődéshez.” Megkapóan spontán pillanatképei szilárd kompozícióra épülnek, gyakran meglepő nézőpontból, felülnézetből készültek. 1956-ban a ’Moby Dick’, 1964-65-ben a ’Zorba, a görög’ a ’Muzsika hangja’ és a ’Doktor Zsivágó’ filmforgatásain dolgozott standfotósként, de a filmjelenetek rögzítésén túl a kulisszák mögé pillantott, kamerájával az alkotók arcára, lelki megnyilvánulásaira közelített. Ezt követő munkáiban egyre inkább a történelem, a művészet és a tudomány témaköre, a műtárgyak és műemlékek fotózása kapott helyet, a világpolitika eseményeinek színhelyeiről a múzeumok zárt világába húzódott vissza. A történelem különböző korszakait és jelentős személyiségeit ’fényképi evokációnak’ – megidézésnek, előhívásnak – nevezett, iskolát teremtő egyéni módszerével hozta közel, elevenítette meg nézői, olvasói számára. Híres művészek, gondolkodók személyes tárgyaiból, eredeti dokumentumaiból összeállított, színes csendéletfotóin a nagy szellemek életét, környezetét, koruk szellemiségét rekonstruálta. Régmúlt korokba belehelyezkedve tette a ma embere számára élővé a történelem és kultúrtörténet szereplőit. „Második fotográfusi életem 1956-ban, Mozart születésének 200. évfordulóján kezdődött … Mozart életének eredeti dokumentumokkal való bemutatásával” - emlékezett Lessing. A 18. század atmoszféráját felelevenítő képeivel az akkori korszakba akart behatolni. A több kiadást megért sikeres könyvet egy egész muzsikussorozat – Haydn, Beethoven, Chopin és mások - életének és korának megidézése követett. Ezután a természettudomány nagy kutatóira terjesztette ki a sorozatot – Kopernikusz, Galilei, Newton, Kepler következett. E munkáit az Univerzum felfedezése című könyvben publikálta. Később a fizikusok, csillagászok mellett kedvelt festőinek – Rembrandt, Vermeer van Delft -, íróinak – Thomas Mann, Marcel Proust – is szentelt ’evokációkat’. E munkákhoz a nagy egyéniségek életrajzának megismerése mellett tanulmányozta a tudományos és történelmi összefüggéseket, felkereste azokat a helyeket, amelyek életútjukra meghatározóak voltak, megismerte a tárgyaikat, környezetüket, amelyben alkottak, hogy minden szempontból hiteles képi megidézést alkothasson. Lessing az evokációkkal nemcsak témát, technikát is váltott. A kisfilmes Leicával készített fekete-fehér riportképek helyett nagyméretű műtermi géppel színes lemezre kezdett dolgozni, hogy minél részletgazdagabban közvetítse azt, amit az európai kultúra meghatározó részeinek tartott.
Fotó: Erich Lessing: Budapest, 1956 © Erich Lessing/Magnum Photos
Ezután végleg a múzeumi fényképezésre specializálódott, nagyméretű színes műtárgyfotókat készített. Számos fotóalbumot jelentetett meg a világ jelentős művészeti gyűjteményeiről, építészeti műemlékeiről készült felvételeivel. Mint mondta, ebben a témakörben is egyfajta szociológiai érdeklődés vezeti. „A németalföldi festmények például nagyon jó lenyomatai egy korszaknak.” Lessing műtárgyfotói segítségével könyveiben történelemről beszél és történeteket mond el. „Sosem gondoltam arra, hogy bármi mást csináljak, mint hogy történeteket meséljek el, és éppen a kamera lett az eszközöm, amivel ezt meg akartam tenni.” Témái rendkívül szerteágazóak, térben és időben az európai kultúrtörténet széles spektrumát fogják át. Elsőként 1963-ban az Imago Austriae kötetben Ausztria történetét dolgozta fel. Két kötet szentelt a Bibliának, az Ótestamentumról mint a zsidó nép történetéről beszélt. Bár nem vallásos környezetben nevelkedett, számára a vallás és a mitológia az európai szellemiség gyökereit jelenti, s saját világnézetének forrása, munkájának legfőbb inspirálója. A kereszténység gyökereiről szól a Bibliában, Jézusról és Pál apostolról szóló könyveiben. A Görög mítoszok , az Odüsszeusz - mely különböző kiadásokban 75 ezer példányban jelent meg – a mítoszok világát idézi fel. A riport új, sajátos fajtáját fejlesztette ki az egyes országok, régiók, korok művelődéstörténetét képekben feldolgozó munkáiban. Az európai művészet-, kultúra- és politikatörténet nagy korszakait mutatta be az ókori Egyiptom művészetét és vallását ismertető munkáiban, Az itáliai reneszánszban, a Németalföld történelmét festészetén keresztül ismertető műben, Franciaország történelmében és számos más, művészeti kincsekben gazdag régiókat, gyűjteményeket, műemlékeket bemutató könyveiben. Az utóbbi évtizedben a Louvre kincseit hozta közel olvasóihoz. Az Erich Lessing Művészeti- és Kultúrarchívum művészeti, történelmi, régészeti témákról készült, több mint 40 ezer nagyméretű színes diája több mint 60 kötetet tölt meg. „Nem illusztrátor vagyok… Könyveim felépítésében és képeiben eszméket fogalmazok meg, – nyilatkozta Lessing – hogy megmutassam, hogy hogyan éltek az emberek a történelem folyamatában. … Megfigyelő vagyok, … aki képekben közli, amit látott.” Mert, mint mondta: „A fotográfia feladata, hogy a kor dokumentuma legyen.” Ezért számára a fényképezés nem elsősorban művészeti kifejező eszköz, hanem kézműves tevékenység, művészi szinten folytatott kézművesség, melyet megbízások alapján folytat. Realista fotográfusnak tartja magát, aki nem módosítja a sötétkamrában a látványt. Történeteit, mondandóját – mint fotóriporterként is tette – nem egyes képekben, hanem képsorozatokban fejti ki.
Az osztrák fotográfia doyenje 90. életévéhez közeledve is teljes aktivitással dolgozott, 2012-ben nyitotta meg első önálló galériáját Bécsben, a belvárosi Weihburggasse-n, melynek állománya több mint hatvanezer fotóból áll, egy jelentős részét a Lessing-féle digitális fotóarchívum is tartalmazza. Ugyanez évben Gustav Klimt születése 150. évfordulójához kapcsolódva Lessing a salzkammerguti Attersee tó partján azokat a helyszíneket kereste fel fényképezőgépével, ahol a múlt századforduló világszerte ismert osztrák festője tájképeinek jó részét festette. Lessing Klimt tájképfestészetének speciális képi hatásait a fényképezés eszközeivel idézte meg, s állította ki galériájában. Szintén itt volt látható a neves politikusokról készült képeiből összeállított kiállítás. 2013-ban 60 ezer munkáját - az 1950-1970- es évek meghatározó eseményeit és személyiségeit, valamint a hétköznapi életet bemutató 20 ezer fekete-fehér negatívot, és Művészeti- és Kultúrarchívuma 40 ezer színes diáját – a bécsi Nemzeti Könyvtárnak ajándékozta.
Lessing munkáiból világszerte számos kiállítást rendeztek, riportsorozataiból, zsáner-fotóesszéiből, invokációiból, a világ jelentős művészeti emlékekben gazdag régióiról, gyűjteményeiről, építészeti műemlékeiről készült felvételeiből összeállított tematikus kiállításokat. 2001-ben a Magyar Fotográfiai Múzeum az Osztrák Intézettel közösen rendezte meg Kecskeméten Erich Lessing retrospektív kiállítását. Fotográfusi munkásságának 50 éves évfordulóján több helyen életmű-kiállításokkal tisztelegtek előtte. 2006-ban a forradalom 50 éves évfordulóján Lessing ’56-os anyagát a Budapesti Történeti Múzeumban, Bécsben a Leopld Múzeumban, az USA több városában, a New York-i Leica Gallery-ben, Bostonban, Kaliforniában, Párizsban, Bordeaux-ban, Hollandiában, sőt, a moszkvai Tretyakov Galériában is kiállították. Legutóbb 2015-ben Bécsben a Judenplatz Múzeumban Lessing bemutatja Lessinget’ című életmű-kiállítását leánya, Hannah Lessing, az Osztrák Nemzeti Alap főtitkára állította össze. 2015-ben Von der Befreiung zur Freiheit címmel Erich Lessing riportképei és Michael Gehler történész, az 1945 utáni osztrák történelem specialistájának szövege a második világháború végétől a megszálló szovjet csapatok kivonulásáig, 1955-ben az osztrák államszerződés létrejöttével az ország szuverenitásának visszanyeréséig jelenítették meg az újjáépítés, az ’osztrák csoda’ korszakát. A forradalom 60. évfordulójára emlékezve 2016 áprilisában a bécsi Collégium Hungaricumban mutatták be Erich Lessig és Michael Gehler kötetét az 1956-os forradalomról Ungarn 1956 címmel.
Lessing munkásságának mindkét, egymástól élesen elkülönülő periódusában általános megbecsülésben, számos rangos elismerésben részesült. Az 1956-os forradalomról készült munkájáért még az évben az amerikai szerkesztők díját kapta meg, s a rendszerváltás után 1992-ben a Magyar Köztársaság elnöke Nagy Imre emlékérmet adományozott neki. Könyveiért és egész életművéért 1966-ban Prix Nadar-t, az Odüsszeia nyomán összeállított könyvéért 1973-ban professzori címet kapott. Ausztria és Bécs városa többször is kitüntette: 1970-ben kiemelkedő kulturális teljesítményéért Karl Renner Díjat, 1976-ban Bécs város Kultúra Díját, 1992-ben a városnak tett kiemelkedő szolgálataiért Bécs Ezüst Érmét, Stájerország tartomány Arany Érmét kapta. 1997-ben Ausztria legrangosabb kitüntetésében, az Osztrák Állami Díjban, 2013-ban az Osztrák Köztársaság Érdemkeresztje a Kultúráért és Tudományért I. fokozatában részesült. Tapasztalatait, magas szintű mesterségbeli tudását nem tekinti saját privilégiumának. Fotográfiát tanított Arles-ban, a Velencei Biennálén, UNIDO -szakértőként az indiai Ahmedabadban, a Salzburgi Nyári Akadémián, a bécsi Iparművészeti Főiskolán.
Lessing nagy példányszámú könyveinek gazdag sorozatát a nagy világnyelvek mindegyikén kiadták, legjelentékenyebb munkái mégis az 1940-es, 50-es években készített riportjai, annak is csúcspontja a 60 év múltán is világszerte megcsodált 1956-os magyar anyag. Bár Lessing nem magyar fotográfus, de az 56-os forradalom értő megörökítőjeként fontos a szerepe a magyar kultúra és történelem szempontjából, így talán ’tiszteletbeli magyar fotográfus’-ként beszélhetünk róla. (2016. szeptember, Tőry Klára)
Fotó: Erich Lessing: Budapest, 1956 © Erich Lessing/Magnum Photos
(forrás: magnumphotos.com)
Tőry Klára 1956 fotósa: Erich Lessing című programunkat 2016. október 18-án, kedden 17.30-tól egy ingyenes előadás és vetítés keretében a Mai Manó Ház Napfényműtermében rendezzük meg.
