Baki Péter: A Magyar Fotográfiai Múzeum helyzetértékelése
Az előadás elhangzott az Országgyűlés Kulturális és Sajtó Bizottságának rendezvényén 2011. október 28-án.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Témánk történeti hátterének megvilágítása végett engedjék meg, hogy három párhuzammal demonstráljam, milyen mértékű lemaradásban volt és van nemzetközi viszonylatban a magyar fotográfia intézményrendszere.
1852-ben Olaszországban megalapították a Fratelli Alinari nevű gyűjteményt, mely ma már mint múzeum várja látogatóit. 1957-ben a Magyar Fotóművészek Szövetsége főként saját tagjainak képeiből létrehozta Fotótörténeti Gyűjteményét, mely archívum a Magyar Fotográfiai Múzeum műtárgyállományának alapja. 105 év telt el a két esemény között.
1905-ben George Eastman megalapította a világ egyik legelső fotómúzeumát, amely ma International Museum of Photography and Film néven működik. 1991-ben Kecskeméten megnyitotta kapuit a Magyar Fotográfiai Múzeum, amelynek gyűjteményét magánemberek segítségével hozta létre egy társadalmi szervezet és egy vállalat, állami segítség nélkül. 86 év telt el a két esemény között.
1955-ben a New York-i Museum of Modern Artban megrendezték a The Family of Man című kiállítást, azt is demonstrálva a helyszínválasztással, hogy a fotográfia egyenrangú bármely más képzőművészeti műfajjal, s a fotók a legrangosabb múzeumok falán is műtárgyként értelmezendők. 2008-ban a Szépművészeti Múzeum megrendezte a Lélek és Test című tárlatot, mely a magyar fotótörténet eddigi legsikeresebb kiállításának bizonyult, és amellyel a fotográfia bebocsátást nyert a legrangosabb magyarországi művészeti intézménybe. 53 év telt el a két esemény között.
A magyar fotográfia történetének tárgyi emlékei külföldön ismertebbek és elismertebbek, mint hazánkban. André Kertész, Moholy-Nagy László, Brassaï és Robert Capa alkotásai a világban bárhol garanciát jelentenek a sikerre, műveik a két világháború közti fotográfia meghatározó ikonjai. A Szépművészeti Múzeumban megrendezett Lélek és Test című kiállítás sikere (több mint 70 ezer látogatót vonzott a tárlat) bizonyítja, hogy nagy társadalmi igény van a fotográfia és ezen belül a fotóművészet értékeinek bemutatására. A tárlaton több mint kétszáz műalkotás volt látható, melyeknek közel hetven százaléka a Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdona. A Múzeumban őrzött művek színvonala egyenrangú a New York-i Museum of Modern Art vagy a párizsi Pompidou Központ műtárgyaiéval. Jól példázza a magyar fotográfia külföldi elismertségét, hogy azokban az esetekben, amikor egy külföldi országban magyar állami reprezentációra van szükség, a külképviseletek nagyon gyakran fotográfiai kiállításokat igényelnek. A magyar EU-elnökséget lezáró művészeti esemény is fotográfiai témájú volt: az Eyewitness (Szemtanúk) című fotókiállítás Londonban, a Royal Academy of Arts termeiben nyílt meg, és több mint 66 ezer látogatót vonzott.
Ennek a művészeti jelentőségű műtárgyvagyonnak elsődlegesen a Magyar Fotográfiai Múzeum az őrzője. A Magyar Fotóművészek Szövetsége, mely az Írószövetség és más művészeti szövetségek mintájára jött létre 1956-ban, 1957-től kezdte gyűjteni a Szövetség tagjainak felvételeit és azokat az egyéb, fotográfiával összefüggő tárgyakat, melyeket a tagság ajándékozott a szervezetnek.
Hazánkban természetesen más intézmények is rendelkeznek fotográfiai gyűjteménnyel, de más-más profillal: a Magyar Nemzeti Múzeumban például inkább a történettudományhoz kapcsolódó képek vannak (számuk körülbelül 1,2 millióra becsülhető), a Magyar Távirati Iroda pedig csak olyan felvételeket őriz, melyeket az ott dolgozók hoztak létre (számuk több mint 3 millióra becsülhető, azonban ezek a képek többnyire csak negatívon léteznek).
A Magyar Fotográfiai Múzeum az egyetlen országos gyűjtőkörű szakmúzeum, mely kizárólag fotográfiák őrzésével, gyűjtésével, kiállításával foglalkozik; s melynek gyűjteménye elsősorban művészeti jellegű. A gyűjtemény több mint 350 ezer papír alapú kópiát és több mint fél millió negatívot számlál, de külön gyűjteményi egységet képeznek köztük a fotográfiai témájú érmék, plakátok, aprónyomtatványok; ezenkívül fontos része a gyűjteménynek a szakkönyvtár és a levéltár.
A Magyar Fotográfiai Alapítvány (amely jogilag felügyeli a Magyar Fotográfiai Múzeumot) 1997-ben nagyszabású tervet dolgozott ki egy budapesti fényképész-műteremház rekonstrukciójára. A cél megvalósítása érdekében az alapítvány létrehozta a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház Közhasznú Társaságot (amely napjainkban nonprofit kft. formájában működik). Az alapítók között volt a magyar állam (amely azonban azóta kivonult a tulajdonlásból) és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége is. A Mai Manó Ház létrehozása mögött az a gondolat húzódott meg, hogy a Nagymező utcai épület alkalmas lehet rá, hogy a Magyar Fotográfiai Múzeum felköltözzön Budapestre, ám a Mai Manó Ház erre a célra sajnálatos módon alkalmatlannak bizonyult, hiszen termeiben sem a hőmérsékletet, sem pedig a páratartalmat nem lehet szabályozni, s a ház belső terei sem alkalmasak nagyszabású tárlatok befogadására, lévén szó voltaképpen egy műteremnek épült házról. Léte azonban nagyon is fontos a hazai fotográfiai közéletben, egyrészt mint szervező központé, másrészt mert itt található meg hazánk legnagyobb fotográfiai szakkönyvtára is.
A közgyűjteményi rendszerben lévő, állami tulajdonlású múzeumokon, kiállító helyeken kívüli fotográfiai intézmények anyagi forrásai lényegében három bevételi körből tevődnek össze. (Ide sorolandó a Magyar Fotóművészek Szövetsége is, melynek jelenleg több mint 300 tagja van, és a hazai fotóművészek, fotográfusok legjavát képviseli. Jelentősége ugyanakkor túlmutat egy művészeti egyesületén, hiszen annak az anyagi okokból csak kétévente jelentkező, Fotóhónap elnevezésű rendezvénysorozatnak a szervezője, melynek programjaira 2010-ben több mint 60 ezer látogató volt kíváncsi.)
Az egyik pénzügyi forrást a különböző szakmai feladatok elvégzéséhez pályázati úton megszerzett összegek jelentik, amelyek az utóbbi időben szinte kizárólagosan a Nemzeti Kulturális Alap Fotóművészeti Kollégiumától származnak. Ezek a bevételek minden esetben konkrét feladatok finanszírozását szolgálják.
A második forrás a különböző, felhasználási célhoz nem kötött adományok és támogatások köre, amelyek közül a legjelentősebb az állami és/vagy önkormányzati támogatás. Azonban ebben az évben a Fotómúzeum fenntartásához az állam nem járul hozzá, és a Magyar Fotóművészek Szövetségének is csupán 2,9 millió forint áll a rendelkezésére. A Mai Manó Ház ennek az összegnek a többszörösével gazdálkodhat ugyan, de fennmaradása így is küzdelmes.
Az intézmények harmadik anyagi forrása a saját bevételekből származik, amelyeket részben az (alapvetően kiállítások kölcsönzésével, illetve képek közlésével kapcsolatos) szolgáltatások, részben pedig a kiadott fotóalbumok, könyvek értékesítése és a belépődíjak biztosítanak.
E három bevételi forrásnak kellene biztosítania az intézmények működését. Jelentősen megnehezíti a tervezést, hogy az év elején a három fő bevételi forrás egyikéről sem lehet tudni, hogy realizálódik-e, s ha igen, akkor mekkora lesz várható mértéke, és milyen lesz a kifizetés ütemezése. Ugyanakkor a költségek nagyobb része (személyi kiadások, épület üzemeltetése) már az év elejétől folyamatosan felmerül.
Említést érdemel még két magyar fotográfiai magángyűjtemény, melynek sorsa szintén bizonytalan. Egyikük, a Gadányi György tulajdonában lévő technikatörténeti gyűjtemény, a hazai technikai eszközöket tartalmazó magángyűjtemények legnagyobbika, jelentőségét csak az egyesült államokbeli McKeown’s gyűjteményéhez lehet hasonlítani, illetve a svájci Auer házaspár gyűjteménye vetekedhet még vele. A másik gyűjtemény a Hórusz Alapítvány birtokában van: itt több százezer fotográfia található, melyek művészi értéke megkérdőjelezhető, inkább kulturális antropológiai, néprajzi, szociológiai értékkel bír a gyűjtemény, és jelentőségét az adja, hogy kiegészíti a már meglévő gyűjteményeket, hiszen elsősorban az amatőr fényképészek felvételeit őrzi, melyeknek gyűjtését az állami múzeumok nem vállalhatják fel.
A magyar fotográfiai intézményrendszer egyik megnyugtató módon fejlődő csoportja az oktatási rendszer. Az érettségit követően több szinten is elsajátítható a fényképészet mint szakma. Alapszinten a Budapesti Szolgáltató- és Kézművesipari Szakképző Iskolában, egyetemi szinten pedig a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, valamint a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán működő fotográfia szakon. Mindezek mellett egy éve már egy magánegyetem is képez fotográfusokat, s a mindhárom intézményben tapasztalható több mint tízszeres túljelentkezés azt mutatja, hogy a hallgatók perspektívát látnak ebben a szakmában, művészeti ágban.
A hazai fotográfiai intézményrendszer sokszínűségét jelzi, hogy több csoportosulás, egyesület is létrejött az elmúlt években, ami a szakma rétegződését mutatja. Ilyen például a Magyar Fotótörténeti Társaság megalakítása. Ugyanakkor a több évtizeden át működő szervezetek fotográfiai csoportjai folyamatosan háttérbe szorulnak. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének Fotóriporteri Szakosztálya, vagy a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületén belül működő Fotóművészeti tagozat elvesztette a szakmán belüli jelentőségét. Ennek a jelenségnek az oka egyrészt a tagságot alkotó személyek életkorában keresendő, másrészt pedig a magyar társadalomban, illetve a fotográfiai közéletben bekövetkezett változásokra vezethető vissza. Kivételt képez ez alól az 55 éves múlttal bíró Magyar Fotóművészek Szövetsége, amely elsősorban projektjei révén folyamatosan meg tud újulni, illetve tagságát a jogilag is a Szövetséghez tartozó Fiatalok Fotóművészeti Stúdióján keresztül tudja frissíteni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A magyar fotográfia helyzete a XXI. században még sok feladat elé állít minket. Láthatjuk, hogy olyan intézmények, mint például a Magyar Fotográfiai Múzeum, amely nem részesül állami támogatásban, vagy a csekély mértékben támogatott Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Mai Manó Ház, olyan kiállításokat képesek létrehozni, melyek látogatottsága eléri a több tízezer fős nagyságrendet.
Ha csupán az elmúlt három év külföldi kiállításait vesszük szemügyre, melyeket a Magyar Fotográfiai Múzeum munkatársai hoztak létre, akkor rangos kiállítóhelyekre figyelhetünk fel Abu Dhabiban, Brassóban, Ljubljanában, Londonban, Madridban, Párizsban, Pozsonyban, Santiago de Chilében, Sepsiszentgyörgyön, a dél-afrikai Stellenboschban, Szentpétervárott, Tallinban, Tamperében, Újvidéken, Valenciában és Zaragozában.
A fentiekben ismertetett, ez idáig még magántulajdonban lévő gyűjtemények műtárgyvagyonának ismeretében felvetődik egy olyan fotómúzeum létrehozásának a szükségessége, mely Kelet-Közép-Európa legnagyobb fotográfiai központja lenne, illetve Európa egyik meghatározó bástyájának számíthatna ebben a művészeti ágban. És annak érdekében, hogy az előadásom legelején vázolt több évtizedes lemaradásunkat akár pár éven belül ledolgozzuk, csupán annyi forrásra lenne szükség – a gyűjteményeket befogadó épületen kívül –, mint egy átlagos magyar játékfilm költségvetése. Amennyiben ez a művészeti ág is megkapja az esélyt, hogy a már bizonyított eredményeken felül még magasabbra törhessen, akkor elmondhatjuk majd, hogy megbecsüljük André Kertész, Moholy-Nagy László, Brassaï, Robert Capa és a többi világszínvonalon alkotó magyar fotográfus életművét.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Baki Péter
