Lapozó rovatunk áprilisi bejegyzésének második részében ma a portréfényképezés fogalmát járjuk körbe Henri Cartier- Bresson L’images a la sauvette /Ellesett képek/ című képes albumának segítségével. A mai bejegyzésben elhangzott részletek – melyek az arcfényképezésre fókuszálnak - az 1952-ben, Párizsban kiadott könyv előszavaként jelentek meg.
Fotó: Henri Cartier-Bresson: Albert Camus, Paris, 1944.
A téma
Hogyan lehetne tagadni a témát? Ránk erőlteti magát. És mivel minden lehet téma, ami a külvilágban vagy saját legszemélyesebb világunkban történik, elegendő, ha nyitott szemmel körülnézünk, mi történik körülöttünk és becsületesen nézünk szembe saját érzelmeinkkel. Lényegében: álláspontot kell elfoglalnunk, meg kell találnunk a helyünket, észleleteinkhez viszonyítva.
A téma nem a tények összegyűjtésében áll, mert a tények önmagukban nem is nagyon érdekesek. A fontos az, hogy mit választunk ki közülük, a mélyebb valóságot tükröző igazi tényt ragadjuk meg. A fényképezésben a legkisebb dolog is nagy téma lehet, a kis emberi részlet is vezérfonallá válhat. Valamiféle tanúvallomás módjára látjuk és mutatjuk meg a körülöttünk lévő világot, és a cselekmény saját jelentőségével egyben a formák szervesen egymásba kapcsolódó ritmusát is meghatározza. A témáknak ma már egész birodalma van, amelyet a festészet már nem aknáz ki. Egyesek azt mondják, hogy ennek oka a fényképezés feltalálása. Mindenesetre a fényképezés valóban átvette ennek a birodalomnak egy részét illusztrációk formájában. De vajon nem a fényképezés feltalálását okolják-e azért is, hogy a festők lemondtak egyik legnagyobb témájukról, az arcképről?
Az arckép egyik megható jellegzetessége, hogy ezeken felismerhetjük, mennyire hasonlítanak az emberek egymáshoz és környezetük mennyire hozzájuk tartozik; például a családi albumban a nagybácsit összetéveszthetjük az unokaöccsével. De ha a fényképész hűen tükrözi a külső vagy a belső világot, akkor ezen azt értjük, hogy az emberek „szerepükben élnek” – amint ezt színházi nyelven mondják. Tisztelni kell a környezetet, egészében kell ábrázolni a miliőt és főleg kerülni kell mindenféle mesterkéltséget, amely megöli az emberi igazságot, – el kell felejteni a fényképezőgépet, és akinek a kezében van, annak saját magát is. A bonyolult felszerelés és a fényszórók – véleményem szerint – csak akadályai annak, hogy „kirepüljön a kismadár”. Ugyan van-e gyorsabban tovatűnő valami, mint egy arckifejezés? Az arcról nyert első benyomásunk gyakran a helytálló és ha a többszöri találkozás során benyomásaink gazdagodnak, mélyebb természetét talán nehezebben tudjuk kifejezni. Megrendelésre arcképet készíteni nézetem szerint, elég veszélyes dolog, mert néhány mecénáson kívül mindenki azt akarja, hogy hízelegjünk neki és akkor az igazságból semmi sem marad. A megrendelők bizalmatlanok a gép objektivitásával szemben, míg a fényképész a pszichológiai pontosságra törekszik; ugyancsak a fényképésznek minden arcképe között valamiféle rokonság támad, mert az emberek megértése magának a fényképésznek a pszichológiai adottságaihoz kapcsolódik. És amíg az arcok aszimmetriájában az egyensúlyt keressük, helyreáll a harmónia és elkerüljük a negédességet vagy a groteszket.
Forrás: Fényképművészeti Tájékoztató. 1959/3. 33-36. p. (Magyar Fotóművészek Szövetsége, Budapest.)
Fotó: Henri Cartier-Bresson: Irène and Frédéric Joliot-Curie, Paris, 1945.
Fotó: Henri Cartier-Bresson: Simone de Beauvoir, Paris, 1946.
Fotó: Henri Cartier-Bresson: Jean-Paul Sartre, Paris, 1946.
Fotó: Henri Cartier-Bresson: Truman Capote, New Orleans, 1947.
Fotó: Henri Cartier-Bresson: Rue Mouffetard, Paris, 1954.
Fotó: Henri Cartier-Bresson: City life, Moscow, USSR, 1954.
Fotó: Henri Cartier-Bresson: A football game, Michigan vs. Northwestern, 1960.
Fotó: Henri Cartier-Bresson: New York, 1960.
Fotó: Henri Cartier-Bresson: Bankers Trust, New York, 1960.
(Forrás: magnumphotos.com; moma.org)
A következő részt ITT találod.
