Robert Mapplethorpe nem készült fotográfusnak. Korai kollázsaihoz és talált elemeket felhasználó oltárszerű installációihoz magazinfotókat használt, ezek célzatosabbá és tökéletesebbé tételéhez kezdett el maga is fényképezni. Közvetlen környezete és személyes vágyai, a New York-i alternatív körök, saját homoszexuális identitása, a szexualitás nem hagyományos formái, s az ekörül szerveződő közösségek meghatározó témái lettek. A hetvenes évek New Yorkja az egymásba érő szubkultúrák, a szexuális szabadság, a poszt-pop és a rock-and-roll nagy olvasztótégelye volt. Andy Warhol és holdudvara, a Factory, filmjeinek és életművészetének szupersztárjai, vagy a legendás Chelsea-hotel lakói egyaránt Mapplethorpe környezetéhez, művészetének inspirálóihoz és közönségéhez tartoztak. A tökéletes kép a tökéletes testet kereste: fekete férfiakról, testépítő nőkről és szinte szigorúnak tűnő virágokról készített felvételei mintha ugyanazt az egy képet fogalmaznák meg újra és újra. Szinte mindig műteremben dolgozott, leginkább fekete-fehérben, az idő előrehaladtával egyre határozottabb tónusokkal. Képeinek egységes háttere és a formák egyensúlya kiszakítja az ábrázoltat a saját valóságából, és áthelyezi a fénykép időtlen, zárványszerű terébe. Szoborszerűen szép, minden részletében megkomponált képei a klasszikus fotográfiai hagyomány folytatói és megújítói. (ludwigmuseum.hu)

Fotó: Robert Mapplethorpe: Ajitto, 1981. © Robert Mapplethorpe Foundation. (adhikara.com)

„A tökéletesség azt jelenti, hogy semmi nem kérdőjeleződik meg a képen. Van néhány képem, amelyeken tényleg nem lehet azt a levelet vagy azt a kezet elmozdítani. Ott vannak, ahol lenniük kell. Nincs kérdés, csakúgy, mint az igazán nagy festmények esetében. A tökéletlenséget gyakran érzem a kortárs művészet problémájának. Ez nem anatómiai pontosságot jelent persze; egy Picasso portré például tökéletes. Egyszerűen nem megkérdőjelezhető. A legjobb képeim esetében nincs kérdés - a mű van.” (Robert Mapplethorpe)

A portfólió megtekintéséhez KATT a képre!