Hercsel Adél beszélgetett Eperjesi Ágnessel, a műhely vezetőjével, a kiállítás kurátorával.

A Pixelszag kiállítás egy műhelymunka eredményeképpen született. Ez kinek az ötlete volt, és Te hogy kerültél a képbe, mint műhelyvezető?
Az FFS jelenlegi vezetősége kifejezetten műhelyeket akart indítani, mert fontosnak tartják, hogy a fotográfusi szakma nyisson egy kicsit más irányokba. Felkértek, és teljesen rám bízták, hogy mit kezdek a helyzettel.

Végül milyen csapásirányon indultatok el?
Az volt a szándékom, hogy a műhelymunkában résztvevő fotósokat szembesítsem azzal a szakmai identitással, ami érzéseim szerint gyakran korlátozza őket. Ez nem csak az FFS-re, hanem minden technikai médiumban alkotó művészre érvényes lehet: nagyon könnyen a technika bűvöletébe lehet esni. Amikor egy alkotótól megkérdezed, hogy miért fotóval old meg egy aktuális problémát, és az a válasza, hogy „azért, mert fotós vagyok”, az szerintem kevés. 

Mi azzal a baj, ha a fotós azt mondja magáról, hogy fotós?
Semmi. A fotózás önmagában egy szakma. Ha azonban a szakmával párhuzamosan művészetről is akarunk beszélni, vagy a fotóval létrehozott munkát művészetként aposztrofáljuk, akkor már érdemes erre figyelni. Szerintem a művészetnek nem tesz jót a szakmai identitástudat. A csoportos fotókiállításokkal is szokott lenni problémám: az, hogy a szakma és művészet kettősségnek csapdáját nem tudják elkerülni. Csoportkiállításon a művészi színvonalat általában a kurátor garantálja; ő pedig, akár tematikus, akár technikai megközelítésű fotókiállítást rendez, találkozik azzal, hogy a témájába simán beleférnek a többitől eltérő színvonalú dolgok is. Én most olyan kiállítást szerettem volna csinálni, ahol ez a kettő össze tud találkozni, ráadásul lehetőleg egy jó színvonalon.

Ezt hogyan próbáltad meg elérni a műhelymunka során? Hogyan kell elképzelnünk a munkafolyamatot?
Ezt az elképzelést szerintem műhelymunkában lehet a legjobban megvalósítani. Örülök, hogy nem kész anyagokból kellett válogatnom egy kiállításra valót. Eleve nem vittem a találkozókra kész tematikát sem. Persze voltak témáink, de a témákat úgy alakítottam ki, hogy a fotó számára releváns kérdések legyenek; amelyek aktuálisak és társadalmiak is, és a fotográfia eszközével oldhatók meg. Mondok egy példát: ilyen téma volt az ‚igazságtartalom‘, ami önmagában nem tematika, de a beszélgetések során könnyen tematizálható, könnyen személyes témává alakítható. A fotográfia számára pedig releváns kérdéseket tartalmaz: például, hogy mi a dokumentum, mi a bizonyíték? Vagy, hogy miként manipulálják a sajtófotókat? Vagy, hogy mennyire hihetünk egy fotónak? Ezért, ha valaki ebből a kérdésből művet csinál, egyúttal olyan témával foglalkozik, amely a fotó médiuma számára is jelentőséggel bírhat. A műhelymunka közös beszélgetésekkel kezdődött, ahol az ilyen, és ehhez hasonló témákat beszéltük meg. Négy ilyen témánk volt. A témák elég tágasnak és inspirálónak bizonyultak ahhoz, hogy mindenki a saját személyére tudta szabni, magának leszűkíteni a saját témáját.

Ha jól értem, az egész műhelymunkának és a kiállításnak az a tétje, hogy a fiatal fotósok kérdezzenek rá arra, hogy miért is fotóznak, mit jelent számunkra a fotó médiuma?
Pontosan. Erről azonban egyáltalán nem esett szó menet közben. Ezt a „szembesítést“ nem lehet direktben kommunikálni. Azt viszont igen, hogy bizonyos szempontokat minden alkotóval alaposan végig fogunk beszélni. Aki a technikai oldal felől közelített, azzal azt, hogy ábrázoljon-e valamit a képe; ha igen, mit; miért pont azt; és valóban az-e a legodaillőbb kép? Fotó esetében az ábrázolást nehéz kikerülni, és nem is érdemes erre törekedni. Aki pedig személyes téma felől indított, azzal azt feszegettük, hogy a témáját miért éppen fotóval kell megoldani, és olyan irányba terelgettük a dolgot, hogy tényleg a fotó legyen a legalkalmasabb eszköz a téma megvalósításához. A legvégén az installálás módjára is rákérdeztünk mindenkinél. Nem érdemes rutinszerűen kirakni képeket a falra, csak azért, mert fotó, és úgy szoktuk meg. Azzal sincs semmi baj persze, csak indokoltnak kell lennie. Fontos végiggondolni, hogy volna-e valami, ami megtámogathatja a mondandónkat, rásegíthet arra, hogy amit el akarunk mondani, az installálás módjával még érthetőbbé váljon. Nagyon sok eszköz és installálási mód van, amivel ez adekvát lehet.

Végül milyen művek születtek a műhelymunka eredményeként?
Vannak olyan munkák, amelyek nem annyira tetszenek nekem, ez jó, mert biztos lehetek benne, hogy a személyes ízlésemet nem erőltettem rá senkire. Ez szerintem nagyon fontos dolog. Előfordult az is, hogy valakivel nem sikerült végigmennünk a korábban említett folyamaton, azaz a megvalósult, kiállított munka szerintem még tartogat lehetőségeket. Sokféle munka született, tematizálni hagyományos módon nem lehet, hacsak valaki észre nem veszi, hogy maga a médium a tematika.

Mennyire befogadható?
Itt minden egyes műnek nagyon önálló világa van, ami talán megnehezítheti a néző dolgát. De minden műnél törekedtünk az érthetőségre, hiszen minden alkotónak az az érdeke, hogy legyen közönsége, és ne csak egy szűk szakmai réteg értse, amit csinál. A megértésnek (mint ahogy az alkotásnak is) vannak rétegei, és szerintem itt minden munka elég rétegzett, azaz tud adni valamit annak is, akit a szakmai szempontok hidegen hagynak, és egészen mást vár a művészettől.

Téged mennyire inspiráltak a fiatalok?
Nagyon. Újra és újra bebizonyosodik a számomra, amiben hiszek: hogy az embereket lehet motiválni, mégpedig nyitottsággal, érdeklődéssel és odafigyeléssel. Na és persze energiával és sok munkával. Cserébe ők is nyitottak és kíváncsiak, figyelnek, és ők is sok munkát tesznek a dologba. Ez energiát ad, nemcsak elvesz.

Ha jól tudom, akkor lesznek szakmai kísérőprogramok is a kiállításhoz kapcsolódóan.
Két alkalommal lesz tárlatvezetés és lesz egy szakmai kerekasztal beszélgetés az alkotókkal. Aztán februárban a műhelymunkák módszertanára és pedagógiai tartalmára koncentrálva folytatjuk a programot.

A Mai Manó Házban látható kiállításról és a tárlatvezetések időpontjairól bővebben ITT olvashattok.