A divatfényképezés rövid története (12 fotó)

2015. február 10. Mai Manó Ház

Mai bejegyzésünkben a divatfényképezés rövid történetéről olvashattok.

A 20. század első évtizedében a féltónusos fekete-fehér nagyítási technika fejlődése lehetővé tette, hogy a folyóiratokban divatfotók jelenjenek meg, amelyek először francia magazinokban, például a La mode practique-ban tűntek fel. A Vogue és vetélytársa, a Harper's Bazaar az 1920-as és az 1930-as években vezető szerepet játszott a divatfotózás területén, amelyet állandó fényképész munkatársaik, Edward Steichen, George Hoyningen-Huene, Horst P. Horst és Cecil Beaton kiemelkedő művészeti ággá fejlesztettek.

Fotó: Edward Steichen: Tamaris with a large Art Deco scarf 1925
© 1924 Condé Nast Publications

A második világháború előtt, az 1930-as évek közepén a figyelem az Egyesült Államokra terelődött, ahol a Vogue és a Harper magazinok folytatták régi vetélkedésüket. 1936-ban Munkácsi Márton készített először a tengerparton sportos testhelyzetekben pózoló modellekről felvételeket. Alexey Brodovitch művészeti irányítása alatt a Harper's Bazaar magazin gyorsan bevezette ezt az új stílust.
A következő évtizedekben állandó fényképész munkatársak, Irving Penn, Munkácsi Márton, Richard Avedon alakította a divatfotózás stílusát. 1939-tól a második világháború kirobbanása miatt a divatfotózás addig virágzó és jelentős méretű iparága csaknem teljesen leállt. Az Egyesült Államok és Európa gyorsan eltávolodott egymástól. A korábbi összetartozás és művészi munkakapcsolat megszűnt, mivel Párizs megszállás és London ostrom alá került. A kor divatjának központja, Párizs gyorsan elszigetelődött az Egyesült Államoktól - különösen 1940-ben, amikor a francia Vogue egy rövid időszakra szünetelt. A változások hatására az egyesült államokbeli fotográfia határozott amerikai hangulatot kapott - a modellek gyakran zászlókkal, amerikai márkájú autókkal pózoltak és általában az amerikai ideált testesítették meg. Másrészt, ami a francia és a brit divatfotózásból megmaradt, az gyakran a háborús időszakra jellemző körítést kapott. Azon fotósok első generációjához tartozott Erwin Blumenfeld is, akik a divatfotózást művészi provokációnak fogták fel.
A második világháború utáni időszakban Richard Avedon a modern nőkről készített fantáziadús képeivel forradalmasította a divatfotózást és fogalmazta újra a divatfotós szerepét. Cecil Beaton ‘A divat elpusztíthatatlan’ című képe 1945-ből egy jól öltözött nőt ábrázol, aki a londoni Middle Temple romjait szemléli. A korszak divatfotózásának arculatába mélyen beleivódtak a hasonló képek, amelyek a divat világa és a nagyközönség közös felfogását tükrözik. A divatfotósok is azon dolgoztak, hogy foglalkozzanak az őket körülvevő világ nagy kérdéseivel és törekedjenek koruk dokumentálására - még akkor is, ha a divat keretein belül maradtak. Ezek a fényképek nagyon jól jelzik a korszak divatos érzelmeit. Sokan úgy érezték, hogy a divatfotózás, különösen a háború alatt haszontalan és fölösleges. Azonban az iparágat életben tartó kisszámú fényképész, új és leleményes módon dolgozott a háború alatt.

george-hoyningen-huene-models-in-jersey-swimwear-1929.jpg

Fotó: George Hoyningen-Huene: Models in jersey swimwear, 1929

Fotó: Martin Munkácsi: Lucile Brokaw, Piping Rock Beach, Long Island, 1933

Fotó: Horst P. Horst: Chanel, Vogue France, 1935 © Condé Nast/Horst Estate

Fotó: Cecil Beaton: Charles James Ball Gowns, in the salon of French & Co., New York, 1948 © Beaton/Vogue/Condé Nast Archive

Fotó: Erwin Blumenfeld: Model Evelyn Tripp en robe Sargent de Christian Dior Variante de la photographie parue dans Vogue US du 1er novembre 1949

A háború után a divat robbanásszerű fellendülésen ment keresztül és a divattervezők új stílusát híres fotográfusok mutatták be, mint például Irving Penn (grafikus jellegű erős képek fehér háttérrel), Richard Avedon (a félig dokumentarista stílus úttörője), Norman Parkinson (időtlen varázslatot sugárzó természetes és humoros képek), Bert Stern (Marilyn Monroe-ról halála előtt pár héttel készített portrét).
A hatvanas években nagy változások zajlottak: a „hippi” korszak kezdetével a média engedélyt adott a fotográfusoknak, hogy ösztöneikre hallgatva készítsenek képeket (emlékezzünk David Bailey-re és Jean Shrimpton, illetve Twiggy képeire). A párizsi Guy Bourdin már 1955-ben debütált a Vogue-ban, de csak 1967-ben, Charles Jourdan cipő-kampánya hozza meg neki a világhírt.
Az Egyesült Államokban a hetvenes évek recessziója és a vietnami háborúban való részvétel hatására a valóságot sokan a képzelettel helyettesítették. A társadalmi változások és a feminizmus ábrázolása olyan neveket vitt sikerre, mint például Eve Arnold és Sarah Moon. Az évtized legerősebb képei közül több is Helmut Newton fényképezőgépéből került ki: a szexuálisan magabiztos nők erotikus pózai szembeszegülnek a nőiesség ideáljával és a hagyományos nemi szerepekkel. Ezekben az években a készruhaipar is gyorsan fejlődött, amelynek következtében létrejött a divatbemutatókon dolgozó fotográfusok kategóriája: korábban a csúcsdivat kollekciókból csak néhány darabot fotózhattak.
A nyolcvanas éveket a materializmus és a hedonizmus jellemzi: a divat robbanásszerűen globális fogyasztási iparággá válik, amelyet a tévéreklámok táplálnak. A szépségideál folyamatosan változik: topmodellek születnek, a tökéletes test ikonjaiként emelkednek ki és a különlegesség a klasszikus szépség alternatívája lesz.
Az utóbbi évtizedekben megjelentek a digitális képek: a fotográfusok, mint például Mario Testino, David LaChapelle számítógép és a vizuális művészet alkalmazásával készítik és módosítják olykor szürreális képeiket, amelynek technikái folyamatosan fejlődnek.