Időutazás rovatunkba a Mai Manó Házban korábban bemutatott nagy sikerű kiállításaink anyagából válogatunk.

Bizonnyal mindenkinek van egy saját Budapestje. Néhányuknak mindennapi életük színtere, itt laknak, dolgoznak, esznek-isznak, ölnek, halnak, mert tudják, itt élned, halnod kell. Másoknak, ez a hely a Város. Nekik minden utca, ház, kapualj emlékhely; ahol lakott valaki, történt valami, mindennek a helyén már volt egy másik hely, s az egész együtt teszi azt, amit jobb pillanatainkban még képesek vagyunk Otthonként emlegetni.
Budapestről a fényképezés feltalálása óta eltelt esztendők alatt rengeteg fényképész még rengetegebb fényképet készített. Ezek jelentős része időközben elpusztult, de a megmaradottak száma is több millióra tehető, s mindennap készül párezer új. Ennyi képből bárki összerakhat néhány fényképalbumot, naptárt, vagy bármiféle egyebet. Boldogan elnézegetném nyugdíjig az így létrejött rengeteg képeskönyvet, s valószínűleg az alapján választanék új barátokat, hogy ki, milyen képekkel rakta tele személyes albumát. Mert a kiválogatott képek sok minden lényegest elárulnak az emberről. Itt most Kincses Károly fontos képeivel találkoznak, s tudnak meg, ha akarnak, bármilyen fontosat róla. Ezeket a képeket vagy azért választottam, mert készítőjük valamiért érdekes volt a számomra, vagy a képeken lévő helyekkel van valamilyen személyes viszonyom, amiről persze egy árva szót sem fogok szólni. Ötvenhárom képemet mutatom meg, ezek persze másoknak is nézhetők, sőt nézegetendők. De csak és kizárólag akkor, ha elfogadják tőlem, hogy a képnézésnek szabályai vannak.
Alapvetően ugyanis nincs érdektelen kép, csak figyelmetlen szemlélő. Még a képeskönyvek átlapozásakor is rohanunk, kapkodunk, felületesek vagyunk, mint ahogy általában szoktunk, mondván, legyen valami generális áttekintésünk a dologról, a többi nem fontos, sőt szerintük kifejezetten unalmas. Pedig érdemes ennél kicsit többet időzni egy-egy képnél, kis munkát befektetni a szemlélésbe, mert sokszorosan megtérül. Minden fénykép ugyanis egy, az exponálás pillanatában lezárt tér-idő-esemény konzerv, amely elvileg mindent tartalmaz, ami ott és akkor fontos volt. Ám ha nem nyitjuk fel, nem szagoljuk meg, nem kóstolunk bele, soha nem tudjuk meg, mit rejt. Mert minden fénykép sűríti annak a pillanatnak minden jellemzőjét, amikor készült. Valamennyi kép a kollektív emlékezet része, egyszer volt tudás őrzője, mely az csak akkor szólal meg, ha párbeszédbe elegyedünk vele, ha figyelünk rá, mert akkor a kép hatására egyszer csak saját belső tudásaink, emlékeink, érzéseink is felszabadulnak.
Tessék tehát kicsit több időt hagyni a képeknek, hogy felfedjék titkaikat, s ha ezt megtesszük, a többi már automatizmus, beindul a belső mozi, a más csinálta kép láttán egyszeriben a magunk elraktározott emlék-képe hívódik elő. Ezek a fotók mindegyike alkalmas erre a csodára, feltéve, ha megfogadták intencióimat. És ha így járnak el, akarva- akaratlanul, ismeretlenül is személyes ismeretségbe kerülünk. Még az is előfordulhat, hogy ugyanazt, vagy hasonló élményt, emléket, érzést idézünk fel magunkban a képek láttán. Érdemes tehát a figyeléssel vigyázni! - írta Kincses Károly 2006-ban a Mai Manó Házban megrendezett kiállítás kapcsán. 

(forrás: archiv.maimano.hu)

A legrégebbi, Budapestről készült fotót ITT, száz évnél is régebbi, különleges fővárosi sztereófotókat ITT, a Fővárosi Tervező Intézet ritkán látott városképeiből pedig ITT találsz egy válogatást.