Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
A kötözés művészete – Egy japán fotós meghökkentő képei

A kötözés művészete – Egy japán fotós meghökkentő képei

2020. január 14. Mai Manó Ház

A 17. századra (az Edo-kor kezdete) a kikötésnek, illetve az ennek során használt csomóknak számos változata alakult ki. Japánban a rabok kikötözéséhez nem láncokat és bilincseket használtak, hanem különféle anyagokból készült köteleket. Elsősorban a rab személye, társadalmi státusza határozta meg ezek alkalmazását, de ezzel utaltak a kiszabott ítéletre is. A csomózás technikája, illetve a csomófajták ugyanakkor régiónként változtak. A csomózást tökélyre fejlesztve pedig szinte „műalkotássá” tették.
A 19. századtól a kabuki színház programjában számos olyan opera szerepelt, írja Shin Nawakari, amelyekben nagy hangsúlyt kapott a szenvedés, a kínzás plasztikus ábrázolása, ehhez pedig nem csak „vért” vagy kínzóeszközöket használtak, hanem gyakran összecsomózták a testet.

A kinbaku mint bevett kínzási módszer nem csak a fenyítést szolgálta, hanem esztétikai élményt is nyújtott, ami nem csak a csomók elrendezésére vezethető vissza, de a szenvedésre magára is, amelynek élvezetét látványában tapasztalták meg. Ennek látványa indította Ito Seiut arra, hogy a maga módján újjáélessze ezt a hagyományt a 19. századi példákból merített A kínzás tanulmányozása című fotóalbumához.
Ito, ki tudja miért, megszállottan dolgozott azon, hogy újra ismertté tegye a kinbakut. Nawakari szerint tevékenysége nyomán az 1950-es és 1960-as években több képes folyóirat is megjelent, amelyben fontos szerephez jutott a szexualitás, a kínzás, a bántalmazás, amit különféle történetekbe ágyazva (detektív sztorik, sci-fik) ábrázoltak. Ezek a folyóiratok erősítették a kinbaku „kultúráját”, amely fokozatosan része lett az SM közösség szubkultúrájának, habár eredendően nem kötődött hozzá.
Egy internetes forrás szerint Tokióban körülbelül 30-40 profi kötöző-sensei dolgozik. Munkájuk, mivel nagyon veszélyes, akár többéves előzetes képzést igényel. (Pfisztner Gábor Úton Nobuyoshi Araki felé című írása alapján)

A partner megkötözése egy olyan szexuális jelenség, amit mi, európaiak leginkább perverziónak tartunk, Japánban viszont gyakori, elfogadott és természetes. A japán shibari szó jelentése: megkötöz, bekötöz, összeköt. Gyakran hívják japánul kinbakunak is, mely jelentése szó szerint szorosan megkötöz. Mindez természetesen erősen rituális formában és sorrendben (fürdés, masszázs, lazítás és kötözés) történik, és a szeánszok célja a katarzis, amiben csak részben van szerepe (néha egyáltalán nem) a fájdalomnak. A nyugatiak rendszerint elképednek azon, hogy a japán nők a szex ezen formájához milyen könnyedén állnak hozzá, és hogy minden probléma nélkül hajlandóak tűrni a „kötöttségeket”. Azonban a shibari gyakorlott művelői között az az elképzelés járja, hogy az alárendeltség és megalázás felszabadítja a nőt.

A Mai Manó Házban megrendezett Nobuyoshi Araki: Érzelmes utazás című kiállításunk Kinbaku szekciójában több mint száz polaroidot mutatunk be kötözés témában. Mai bejegyzésünkben Araki hasonló témában készült és facebook oldalán publikált képeit találjátok. 

(forrás: punkt.hu; indavideo.hu; facebook.com)

Nobuyoshi Araki gyakran látogatta meg a tokiói Sindzsuku környéki szexklubokat, miközben folyamatosan fényképezett a helyszínen. Egészen addig, míg Japán szexiparának aranykora egy új, a szórakoztatóipari vállalkozások ellenőrzéséről és fejlesztéséről szóló törvény elfogadása miatt 1985-ben véget nem ért. A Tokyo Lucky Hole album több mint 800 fotón keresztül dokumentálja Nobuyoshi Araki lencséjén keresztül ezeknek a kluboknak a mindenki számára elérhető szabad szellemét. A sorozat képeiből ITT találsz egy válogatást.