Nagyon furcsa, fordított utat jár be dr. Szász János. Élt, ameddig élt, fotózott, kiállított és publikált a kor lehetőségei szerint, ért el sikereket, érték kudarcok, de tevékenysége összességében megmaradt egy tehetséges magyar fotóamatőr keretein belül. Voltak és vannak ilyenek számosan, akiket életükben egy viszonylag szűk szakmai réteg ismer, aztán haláluk után nagyon gyorsan elfelejtődnek. No, nem azért, mert képeik között, életművükben ne maradtak volna fenn érdekes, figyelemreméltó, művészi munkák. Nem azért. Majd minden életmű látens módon magában rejti ezek lehetőségét, mondatja velem a harmincéves fotómuzeológusi tapasztalat. De – ezekével ellentétben – Szász János életműve, nem hogy nem felejtődött el, lett néhány leltári számmá egy poros múzeumi raktárban, hanem teljesen meglepő módon új életre kelt. Újraértékelődött az egész pályafutás, képei közül számos új hangsúlyt, kiemelt jelentőséget kapott, új közegekben tűntek fel, s hirtelen azt vettük-vesszük észre, hogy a nemzetközi fotó-műkereskedelem komolyan számít a megmaradt vintázsfotóira. Kiállítások nyílnak rangos helyeken itthon és külföldön, árverések kurrens tételeivé válnak bizonyos fényképei, más anyanyelveken trenírozott szájak formálják a doktorszasz nevet, körülményesen szétválasztva a sz betű két elemét, birkózva ezzel a világ nagy részének érthetetlen és lehetetlen magyar nyelvvel.

Bár dr. Szász fényképész, mi több, hivatásos fotós a munkakönyve alapján, mégsem igazán az, sokkal inkább fotóművész. Ezt a címet akkoriban nem adták nagyon könnyen, még ki kellett érdemelni. Dr. Szász János 1958-tól fogva kiállítások tucatjain vett részt, nyert elismeréseket, díjakat, okleveleket garmadával, országhatáron belül és – mondjuk így – a szocialista szektor baráti államaiban rendezett baráti kiállításokon. Szinte kizárólag fekete-fehér képekből álló életművének minden fotóján látni, mily kínosan ügyelt a pontos expozícióra, a felvételek élességére, az abszolút pontos kompozícióra. Minden labormunkát saját maga végzett, mestere volt szakmájának. Kitalált és sikerrel alkalmazott egy olyan technikát, amelynek során képei összetéveszthetetlenül egyéni karaktert nyertek. A normál fedettségű negatívot BH-s kemény papírra nagyította, szűken világította, az előhívás folyamán a végletekig erőltette a hívódást, majd vörösvérlúgsóval kimosta a tónusokat, így nyerve ezeket a grafikai hatású felvételeket. Most döbbenek rá, mindez, ami nekünk még két évtizede is anyanyelvi szinten volt meg a fényképezésből, ma már a nagy többségnek avitt, történeti duma, elolvasásra sem érdemes, ugorjunk…Más formai jegyek is jellemezték persze. Ezek és ehhez társuló sajátos látásmódja tették ’szászossá’ fényképeit.  (A fentiekben Kincses Károly a Szász János képeit bemutató Fehér és fekete című könyvében (SosemART, 2012) megjelent előszavából idéztünk.)

Bár Szász művészetét már életében is elismerték, a Fotó folyóiratban rendszeresen jelentek meg képei, és a Baranya megyei vidéki építészetről szóló kötete 1976-ban az „év legszebb könyve”-díjban részesült, képeinek egy része csak 2005-ben bekövetkezett halála után három évvel kerültek elő egy szekrényből. Azóta a hagyatékot többek között bemutatták Londonban, Párizsban, New Yorkban, San Franciscóban és Berlinben is. 

Fotó: Dr. Szász János: Nyáj (Birkák) / Herd (Sheep) 1971 k. 

Fotó: Dr. Szász János: Kálvária / Calvary, Mecseknádasd, 1966 

Fotó: Dr. Szász János: Nagyüzemi gazdálkodás – TSZ gyümölcsös Zalában / Mechanised farming – Orchard in Zala county, 1967 

Fotó: Dr. Szász János: Balaton, évszám nélkül 

Fotó: Dr. Szász János: Tricikli a hóesésben / Tricycle, 1958 k.

A pécsi fotográfus online is átlapozható albuma és további csodaszép képei ezen a linken tekinthetők meg.