Lapozó rovatunkban régi újságok, fotós szaklapok hírei közül válogatunk. Kis színesek, érdekességek, fotós hírek, kritikák és kiállítás-ajánlók az elmúlt 130 év magyar és nemzetközi sajtójából. Ma ismét az  először 1882-ben megjelent Fényképészeti Lapok „Vegyesek” rovatából szemezgetünk.
 

A rendőrség photographiái

Tudvalevő dolog, hogy minden rendesebb rendőrség birtokában van egy olyan album, olyan személyiségek fényképeiből, kik rendőri szempontból maguknak hírnevet szereztek. Nálunk a szokott módon készítik e képeket s a tisztelt gazembereket éppen úgy odaültetik a rézabroncsra, mint bármely más becsületes családapát hat gyerekével, de Angliában és Amerikában már ennek a fényképezésnek is más praktikusabb módját találták fel. Az illető betörő, gyilkos nem is sejti már s meg is van örökítve a kihallgató teremben, az őrszobában elrejtve működő készülék érzékeny lemezein. Amerikában a rendőrügynök egyszersmind fényképész is és egy bámulatos készülék segítségével az előtte gyanús egyén vonásait úgyszólván lekapja abban a helyzetben, amelyben neki tetszik s amelyben leginkább bizonyít maga ellen. Vannak olyan bankházak, amelyekben a pénztári szobákban van egy ilyen fényképező eldugva s a pénztáros egy gombra való nyomással lekapja az asztaltól gyorsan elsiető vagy magát gyanúsan viselő egyén képét az igaztalanul elvitt jószággal kezében – ami mindenesetre ellenmondást nem tűrő bizonyíték. Elképzelhető, hogy milyen érdekes jelenetek őrizhetők meg ilyenformán az utókor számára. 

(Veress Ferenc: Vegyesek; Fényképészeti Lapok, 1887, VI./6. 124.)

Reklám

A napokban az összes párizsi lapokban olvasható volt ez a csodálatos történet: Nemrégen egy fiatal hölgy lefényképeztette magát. Mikor a fénykép elkészült, a hölgy legnagyobb megbotránkozással utasította vissza. A fényképen ugyanis a hölgy arca telve volt apró fekete pontokkal, bár a lefényképezett arcbőre a leghamisítatlanabb fehérségű. A fényképész mentegetőzött, de a hölgy engesztelhetetlen maradt. Tíz nap múlva azonban a lefényképezett nő himlőbe esett. Akkor látták csodálkozva, hogy a páratlan finomságú apparátus visszaadta a képen a himlőfoltokat, amikor azok szabad szemmel még nem is voltak láthatók. Minden hölgy tehát, aki itt és itt (következzen a fényképész pontos címe) lefényképezteti magát, egy héttel előbb megtudhatja, vajon nem éri-e valami szépségét eléktelenítő betegség. 

(Veress Ferenc: Vegyesek; Fényképészeti Lapok, 1887, VI./11. 228.)
 

Holt emberek szelleme előidézése fényképészetileg.

Diss Debar spiritiszta fényképésznő művei nagy feltűnést okoznak Amerikában. Eljárására „The Phot. Times and Am. Photographer” azt jegyzi meg, hogy Mummlernek 20 évvel ezelőtt hasonló műveleteit juttatja eszünkbe; s aligha nem éppen eszerint működik ő is: Mummlernek ugyanis ügynökei voltak, kik a megholtak arcképét a hátramaradt rokonok vagy ismerősök albumából kilopták, s miután M. gyorsan lefényképezte visszalopván hirdették, hogy M.-nek hatalma van a holtak lelkét előidézni. Ezen sok könnyen hívő kapva kapott s csudát látni M.-hez ment. Eközben M. a levett képekről jól sikerült színezett diapozitívokat készített s szkioptikonba tette; miután a látogatót sötét hajlékba vezetvén leültették. Ekkor a hajlék egyik oldala – matton átlátszó finom szövetből lévén – lassan derengeni kezdett, s a néző ámulatára egyszer csak pillanatra tűnt elő az életnagyságú kép. – Mi ez eljárást azon időben más módon hasznosítottuk: kártyapapirosra alól, sötét fellegekből fehér, hosszú uszályos lepelbe burkolt fej nélküli alakot rajzoltunk a meghalt kora szerint többféleképpen finomul. A fiatal nők és gyermekek alakjait szárnyakkal rajzoltuk. Ezen alakok vállára az elhalt egyén negatív-képéről reprodukált főt ragasztván negatív-negatív képet készítettünk, retusáltuk, melyről azután olyan pozitív kép másolatokat kaptunk, mintha az eredeti negatív kép a természetről lett volna levéve. – Történt az időben, hogy egy családban négy gyermek egymás után rövid idő alatti pusztulásával az anya is csakhamar meghalt. E családról csoportképünk lévén, mindenik fejről másolatot készítettünk. Az anya nagy alakja sötét ködbe mélyedt város felett vala emelkedőn magasba, honnan sugárzó fénnyel világított felhő burkolatok között a négy gyermek koruk szerintileg egyik-másik csak szárnyas fővel, a többi pedig egész alakkal szárnyosan vala csoportosítva úgy, mintha anyjokra várnának. E kép meglehetősen jól sikerült s a szomorodott atyára tett hatása nagyságát soha nem feledhetjük el.  – E tárgy azt az ismeretes – megtörtént – adomát juttatja eszünkbe, hogy egy már hajlott korú asszony a fényképészhez menvén így szólt: Azt mondják, hogy a megholtakat is le lehet venni; én drága uramat már közel tíz esztendeje, hogy elveszítettem, és ó be szeretném látni, vegye le nekem, jól megfizetem. A fényképész erre csak egy pillanatba múlt, hogy hahotára nem tört ki, de ezt magába fojtotta, s amint a nőtől elhalt férje korát megtudta: ártatlan tréfája tervével tüstént készen vala. Igen, én leveszem férjét, úgymond, s négy nap múlva készen lesz. A nő a kitűzött időben megjelent, s a fényképész papiros borítékot adott át: az asszony nagy izgatottsággal bontja ki, s a képet miután előbb össze-vissza csókolgatta, kezdte nézegetni, miközben sűrűn hullottak könnyei: Ó szegény-szegény, édes-kedves uram! Be megváltoztál, hogy elszőrösödtél és megöregedtél! De így is az enyém vagy! És mindig hűségesen szeretni foglak… Köszönöm! Isten áldja meg az urat, hogy e nagy örömet szerezte nekem; mennyit kell fizetnem e becses képért? Azt azonban nem tudjuk, hogy a fényképész megfizettette-e – a senki arcképét – vagy odaajándékozta. Nekünk ez utóbbit kell hinnünk…

(Veress Ferenc: Vegyesek; Fényképészeti Lapok, 1888, VII./6. 127-128.)