Időutazás – Müller Miklós (1913-2000)

2012. április 18. Mai Manó Ház

A Mai Manó Ház egyik - éveken átívelő kiállítás-sorozata - a Magyarországon született, de a későbbiek során már más nemzetekhez is tartozóként híressé, világhíressé vált fotográfusainak bemutatása. Művészi pályájuk gyökerei Magyarországhoz köthetők, míg kibontakozásuk már választott hazájuk hatásaival és az addig megtett út élményeivel ötvöződve lett a nemzetközi fotótörténet része.
Müller Miklós (Nicolas Muller) is egy közülük, gyermekkora, iskolái, munkába állásának kezdeti lépései mind szülőhazájához kötődnek. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumához tartozva vált elkötelezetté a társadalmi kérdések iránt, állt a vesztesek, az elkeseredettek mellé, a paraszti élet nyomorúságának megmutatásával hívta fel a figyelmet életük reménytelen nehézségeire. Így vált a század harmincas éveiben alakult, és meghatározó szerepű szociofotográfiai iskola egyik alaptagjává. A történelem, mint sajnos oly sokaknál, számára is feltette a menni vagy maradni kérdését. Új hazája Spanyolország lett, néhány közbülső állomás után. Személyiségének fejlődése alapvető változást már nem hozott fotográfiai munkásságában, mert egész élete során ugyanaz foglalkoztatta.
(Csizek Gabriella)

Időutazás rovatunkban - 2006-ban a Mai Manó Házban is bemutatott - ma 99 éve született fotóművész részletes életrajzát és fotóit is megtalálhatjátok.

Fotó: Müller Miklós: Mosónő, cca. 1935–36.

A fotózással a 13. születésnapjára kapott fényképezőgép jegyezte el. Emlékirata szerint ettől kezdve megszállottan fényképezett, meghódítani és rögzíteni akarván a körülötte lévő emberi világot. Irányt és egy életen keresztül vallott filozófiát viszont Szegeden, az egyetemisták mozgalmától, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumától kapott. Az e csoporthoz tartozó fiatalok, köztük olyan néprajzosok, mint Ortutay Gyula a magyar falu felé, az „odalent” társadalmának lázítóan súlyos helyzete felé fordították. Szociofotós ekkor lett és így vált ismertté. Egyetemi évei után, egy rövid orosházi kitérő után Budapesten a magyar fotóművészekhez kapcsolódik, s az Athanaeum Kiadó által kezdeményezett, a magyar vidéket „felfedező” sorozat fotósa lett. Elsőként Féja Géza Viharsarok műve kapcsán lett ismert neve és népi baloldali elkötelezettsége.
A magyar antiszemitizmus erősödése miatt elhagyja az országot: Párizsba megy. 1938 márciusa – 1939 szeptembere közt itt él, immár számos francia lap illusztrátoraként, ahol otthonról hozott képei jelentették a referenciát számára. Itt ismeri meg a fényképezés nagy mestereit, Capát és Brassait, illetve a festő Tihanyit. A háború kirobbanásakor Portugáliába ment tovább.
Menekülésének e stációját fényképek sora őrzi. Járja az országot, de mindig a társadalom nehezen élő arcait, helyzeteit rögzíti: markáns parasztarc, szállítómunkások, halászok, piaci életképek születnek e hónapokban.
Kiutasítják, az afrikai, ekkor spanyol megszállás alatt élő Tanger a következő menedék, amely ekkor nemzetközi menekültek ezreit befogadó nyílt város. Itt marokkói és spanyol folyóiratoknak dolgozik, s tulajdonképpen otthoni misszióját folytatja: Marokkót fedezi fel. Még a spanyol katonai kormányzat számára készített két album is nagyon „civil”. Alig vannak emberek nélküli képei: többsége pillanatképek piacoló, szórakozó, dolgozó arabokról – és sok-sok fénykép gyermekekről.
Itt és így lesz ismert. Tangerben több kiállításon mutatkozik be eddigi képeivel. Itteni sikere Madridba repíti. 1944-ben az első, 1947-ben a második kiállítása nyílik a spanyol fővárosban. Ez utóbbi, 1947-es madridi kiállítása az összegzés és az új indulás szintézise. A magyar falu mély szegénysége, a francia és portugál „korszak” hasonlóan mély szolidaritást és humanizmust sugárzó képei együtt jelennek itt meg. De már vannak spanyol képei is: asturiasi parasztok, halászasszony, műemlék Segoviából, stb. És megjelentek az első arcképek is a kiemelkedő spanyol értelmiségiekről: Ortega y Gasset, Azorín, Gregorio Marañón, a később Nobel-díjas Camilo José Cela és mások. Marokkói képek nincsenek e tárlaton, jelezve a szerző alapállását: visszatért Európába.
Müller a fotózásból él Madridban. Műterme a hagyományos „családi” képek műhelye, közben sok folyóiratnak dolgozik, s járja, „felfedezi” új hazáját, Spanyolországot.
A korszak legjobb, kormányhoz közeli folyóiratának a Mundo Hispánicónak az első fotósa, képei határozzák meg a lap karakterét.

Önálló korszakot jelenthet Müller életében az 1966-1972/75-ös periódus, amikor több nagy megbízást kap. Az első a nagy Azorínnal együtt készített España Clara (1966), ahol Azorín-idézeteket illusztráltak képei. A kötet kirobbanó siker lett. Ezt egy 12 kötetből álló sorozatra vonatkozó megbízás (Colección, „Imágen de España”) követi: a turizmus fellendülése ugyanis igényli, hogy Hispánia bemutassa önmagát. Müller képei jelentették ehhez a kalauzt. Az ambiciózus tervből 6 kötet készült el – a kor legjobb íróinak szövegeivel. És a művész ugyanúgy lát mint korábbi képein: a boronát vonó tevét hajtó paraszt (Kanári szigetek), halászok-halászhálók (ez állandóan visszatérő, talán szegedi emlékeket idéző téma), strand, favágók versenye, stb. jelenik meg képein. Semmi protokoll, semmi hatalom, semmi kommersz „turistacsalogató” téma nem tűnik fel. Müller ekkor is szociográfusként láttatja Spanyolországot. Közben önálló vonulattá válnak Müller életművében a legnagyobb spanyol művészekről, gondolkodókról készített portrék. Az előbb említetteken kívül az életmű fontos képeit jelentik Ramón Menéndez Pidal, Pío Baroja, Julio Caro Baroja, Ridruejo, Sáenz de Robles, Ramón Pérez de Ayala, Celaya, és a második Nobel díjas, Vicente Alexaindre portréi. Müller ízlése és kapcsoltrendszere „szelektív”: értékcentrikus fotós, baráti kapcsolatai a Franco-rendszerrel távolságot tartó értelmiségi elittel erősek. Müller aktív, dinamikus periódusa 1972/75 között zárult le. Ennek több oka is lehet. Az egyik természetesen Müller életkora. Ám fontosabb ennél, hogy az 1970-es évekre Hispánia átalakult. A két világháború közötti Magyarországra oly nagyon hasonlító Spanyolország eltűnt, iparosodott, hatalmas turistaközponttá váló modern ország született. És a fotózás technikájában is forradalom zajlott le. Ám alkotó periódusának van még egy szép zárófejezete. Franco halála után az új, demokratikus Spanyolország külügyminisztériuma 1977-1979 között hatalmas feladattal bízta meg.
Hat, Spanyolországról szóló kiállítás összeállítását kértek tőle; ehhez minden világnyelven katalógusok készültek. Az új Spanyolország külföld felé új imázst akart közvetíteni, s ehhez Müller művészetét tartotta leginkább hitelesnek. Kiállításai – korábbi képeinek tematikus összerendezésével – számos országban kerültek bemutatásra: Rómában az első; ezt Stuttgart, New York, Jeruzsálem, Caracas követte… S a teljes listát nem is ismerjük.
E megbízás után szinte azonnal visszavonult Müller Miklós. Ezt Andrínba, e 400 lelket számláló asturiasi faluba költözése is hangsúlyossá tette.
Andrín már a kivonulás szimbóluma, az életmű lezárását jelentette. Képei és az ezeket bemutató kiállítások immár önálló életet élnek. És Müller Miklós életművéről írva a magyar látogatót tájékoztatni kell arról is: a mülleri szociográfusi látószögnek nem lett folytatása Spanyolországban. Üstökösként jelent meg Hispánia egén és tűnt el e különös, magyar ihletésű művészi fény. (Prof. Dr. Anderle Ádám, Szegedi Tudományegyetem)

Fotó: Müller Miklós: Mezítláb, 1936.