Hill módszeréről

2012. július 02. Mai Manó Ház

Hill és Adamson jellegzetesen fotografikus eszközzel, a fények és árnyékok elosztásával, lényegkiemelő képességével komponálta egységbe képeit. Hill-ék festőelődeire is jellemző volt, hogy a sötét környezetből emelték ki az arcok és a kezek világos foltjait. Hill és társa, bár nélkülözte a színek képalakító hatását, nem a rajzi részletek aprólékos kidolgozásával kárpótolta magát, mint legtöbb kortársa, hanem fény és árnyékfoltok kontrasztját használta legfőbb alakító eszközéül. Képeit szabadban, napfénynél készítette, modelljeinek többnyire sötét bútorokból, drapériákból összeállított környezete interieur hatását kelti. Mivel a modellek ruházata is többnyire sötét, az alakok nem különülnek el élesen környezetüktől, melyben inkább csak sejthetők a konkrét tárgyak, s csak itt-ott csillan ki egy-egy részlet, az egész képhatás nagy, egységes foltokból tevődik össze. Annál inkább kiemelkedhettek a fényben a találóan jellemzett arcok és rendkívül beszédes kezek, melyeknek Hill igen nagy szerepet juttatott a jellemzésben és komponálásban egyaránt. Annak ellenére, hogy a fejet és kezeket a hosszú, 2-6 percig tartó expozíciós idő miatt meg kellett támasztania, mégis gyakran a testtartás vagy egy-egy mozdulat kifejező erejével mindent el tud mondani modelljeiről.

001.jpg
Fotó: Hill & Adamson: Irvine Presbytery, October 22, 1843.

Kompozíció tekintetében is gazdag változatossággal, sok ötletességgel oldotta meg a kezek elhelyezését, sok száz felvételén sosem ismételte önmagát, mert mindig a modell egyéniségének megfelelően rendezte el a képet. Mrs. Napier egész alakos képmásánál például szokásától eltérően biedermeier festményekre emlékeztető gazdag környezetet alakított ki, s szokatlan, komikus gesztus, hogy a hölgy a szobában napernyőt tart feje fölé.

002.jpg
Fotó: Hill & Adamson: Miss Crampton of Dublin, ca. 1845.



 

Ezzel szemben egyszerűségében is mennyire nagyvonalú a bölcsen mosolygós Mrs. Rigby profilképe. Semmilyen fölösleges tartozék nem köti le figyelmünket, a kézelő és a vállkendő fehér foltjai, a fényreflexekkel élénkített háttér tónusai mind a bensőséges arckifejezésre terelik a figyelmet. A formai felépítés tökéletes nyugalma összhangban van a belső tartalommal. Patrick Bourne hárfaművész képén mesterien ragadta meg a zene átszellemítő hatását, nemcsak a komoly, befelé figyelő arcon, hanem az érzékeny kezeken, s az egész testtartáson is.

Kiemelkednek újszerűségükkel azok a portrék is, melyeket nem megrendelésre, hanem saját kedvére készített. A New Haven-i fiatal halász olyan természetesen egyszerű darabossággal, magabiztosan ül Hill lencséje előtt, ahogy még a festészetben is ritka az egyszerű nép gyermekeinek megjelenítése, hiszen a korabeli közízlés a népi figurákat nem önálló személyiségként, csak zsánerképek vagy népszínművek szereplőiként fogadta el. Alakjában semmi egzotikus, idillikus vagy anekdotikus ízt nem érzünk. A halász itt komoly, öntudatos, a polgárral egyenrangú ember. Az elengedett testtartás, a karok mozdulata, elhelyezése belső erőt, dinamikát sugároz. 

003.jpg
Fotó: Hill & Adamson: Willie Liston, 'Redding [cleaning or preparing] the line'; Newhaven fisherman, 1843 – 1847.

 

Még mozgalmasabb Mrs. Combe, New Haven-i halászasszony képmása, melynek a festészettől átvett contraposto-beállítás adja eleven, pillanatszerű hatását: az oldalra forduló fej és törzs mozdulatát a másik oldalon szembefordított kosár ívére támaszkodó karok ellensúlyozzák. E képpel kapcsolatban hívja fel figyelmünket H. Nickel arra, hogy „Hill alakítási módszereit nem látatlanba vette át a festészettől, hanem a fotografikus technika különleges követelményének, a kivágás gondos megválasztásának, az árnyékok elosztásának, a körvonalak összefogásának és a nézőpont ügyes kiválasztásának szolgálatába állította azokat."

Kettősportréiban és csoportképeiben is példamutatót alkotott Hill. Pedig az akkori, hosszú expozíciót kívánó technikával igen nehéz volt a mozdulatlan alakokat természetes hatású képpé összekapcsolni. Hill csoportképei mégsem egybehordott portrék sorozatai, hanem tartalmilag és formailag is egységes kompozíciók. Az alakok elosztása a kép terében kiegyensúlyozott, biztos vonalvezetéssel emelte ki a közöttük lévő érzelmi kontaktust. John Henning és Alexander Ritchie  szobrászművészek kettős képén a szűk kivágású képfelületen a különböző irányba fordított tekintetek ellentétével elért nagy belső feszültség jellemzi két egészen különböző temperamentumú ember ellentmondásos kapcsolatát. Két fiatalember, Sir James Young Simpson és barátja derűs együttesét Frans Halstól tanult módon, vidám poharazgatás szituációjával fűzte össze.

Hill és Adamson néhány felvételén a XIX. század fotográfiájában igen ritkán látható jelenséggel találkozhatunk. Az ábrázoltak jellemzésén túl egyértelműen felismerhető az alkotók véleménye, szubjektív állásfoglalása, a művész személyiségén keresztül tükrözve szemléljük őket. Talán legmerészebb csoportosítása a Miller misszionáriust családjával bemutató mű. A háttér által is kettéosztott tér egyik felét teljesen a családfő magabiztosan elterpeszkedő, öntelt, előre szegezett szemű alakja foglalja el. A másik térfélen a család három tagja szemlesütve, alázatosan húzódik össze. A kép nem esik kétfelé, mert az egyensúlyt éppen az alakok különböző magatartása között feszülő ellentét biztosítja. A Hill-nél egyébként szokatlan, lágy súrlófény és a gazdag tónusskála egészen különleges atmoszférát nyújt. A bemutatás általánosító, társadalmi problémát érintő jelentést hordoz, nyilván nemcsak Millerék, hanem az akkori Skócia puritán polgárainak családi viszonyaira, felfogására, erkölcseire is jellemző.

(forrás: geh.org)

Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. Átdolgozott változat, Budapest, 2004.


Vissza a tartalomjegyzékhez
Tovább a következő fejezethez

 

                 

Ajánlott bejegyzések:

Ugrás a lap tetejére
süti beállítások módosítása