A fényképezés első éveiben felmerült már az igény, hogy a mozgó, változó, alakuló valóság pillanatait megörökítsék. Az objektívek kisebb fényereje, de különösen a felvevőanyagok alacsony érzékenysége azonban nem tette lehetővé a mozgásfényképezéshez szükséges rövid (legalább 1/25 mp) expozíciót. Alkalmazkodni kellett a technikai adottságokhoz a tematika megválasztásában és a komponálás módjában is. Ez az alkalmazkodás - mint láttuk - gyakran nem szegényítette, hanem éppen hogy gazdagította az alakítás eszközeit, és ugyanakkor új tartalom és új kompozíció keresésére ösztönözte a fényképészeket. Az 1850-es évek végére technikai kötöttségek ellenére egymástól függetlenül, több fotós is hamar felfedezte azokat a helyzeteket, amelyekben lehetővé vált - ha korlátozott mértékben is – az eleven élet fényképi ábrázolása. Ha ugyanis a lassan mozgó alakok vagy tárgyak a géptől nagyobb távolságban voltak, akkor nem vált zavaróan életlenné az elmozdulás. Kedvelt téma volt az erősen megvilágított, hullámzó tenger, füstölgő kéményű gőzhajókkal, s a parton sétálókkal. Tájfotókba is gyakran komponáltak emberi alakokat, ezek azonban többnyire statikus hatásúak.
Fotó: G. W. Wilson: Princess Street, Edinburgh, 1859.
Jobb lehetőséget nyújtott az életszerűség érzékeltetésére a városfényképezés. Az ember nélküli, kihalt városrészletek fényképezése helyett egyre gyakoribbak lettek az 1-2 másodperces expozícióval készült nagyvárosi „pillanatfelvételek”, ahol a tulajdonképpeni várostáj már nem más, mint az utca mozgalmas életének kerete, a társadalmi élet egyik fontos színtere, az utcákon és tereken eleven forgalom zajlik. A képzőművészetben ez a téma majd jó 15 év múlva, az impresszionisták festészetében jelent meg, s talán ehhez a fotográfia is adhatott ösztönzést. Ezek a felvételek leggyakrabban felülnézetből, az első emelet szintjéről készültek. Az összefutó házsorok a távolba vezetik a szemet, a messzeségben lévő épületek az atmoszférikus hatásnak megfelelően jóval világosabbak, mint a képet keretező, közeli házfalak.
Nagyvárosi pillanatfelvételeivel vált híressé George Washington Wilson (1823-1893). „Princes Street Edinburgh-ban" című rálátásos képén a közeli, járda mellett álló kocsik éppen várakoznak, de a távolabbiak élénk mozgásban vannak, s a széles, járdán is folyik a forgalom. Jól egyensúlyozta ki Wilson a kép tömegeit, a közeli erkélyt egy távoli épület tömbjével a túloldalon, így elkerülte az egyhangú szimmetriát, s sikerült összhangba hoznia a statikus és mozgó motívumokat. Adolphe Braun (1812-1877) 1860-ban fényképezte két változatban is a párizsi Pont Neuf felülnézeti képét. Pompásan megragadta az utcai életet, a nagyvárosi forgalmat, s ezzel 12 évvel megelőzte Renoir impresszionista festményét a híres hídról. Még érdekesebb a „Poissonnier Boulevard"-ról erős rálátásból készült fotója. A kép nagy részét az úttest tölti ki, tele fogatokkal és ritmikusan vetett fény-árnyék sávokkal. A háttérben rézsútosan futó házsor alig hagy helyet egy ujjnyi égboltnak. Hogy mennyire fényképre alkalmas komponálásmódnak érezte Braun a rálátásos nézőpontválasztást, bizonyítja az, hogy nemcsak városképein, hanem tájképein, turisztikai jelenetein, sőt, növényfelvételein, virágcsendéletein is gyakran előfordul a felülnézet.
Tartalmában és társadalmi mondanivalójában előremutató felvételeket készített a városfényképezés területén Thomas Annan (1829-1887), aki egyébként híres kortársait örökítette meg természetesen egyszerű, nagy jellemző erejű portréiban. A Glasgowi Városi Fejlesztési Tröszt megbízásából a nyomornegyedekben lebontásra ítélt épületeket kellett végigfotóznia. Egyes képein mélyebbre hatolt, mint a dokumentáció, vagy egy-egy festői sikátor megörökítése. Megjelenik a slumok proletáriátusa, szegénységgel megvert emberek rozoga házaik előtt, a kövezeten játszó gyerekek, koldusok figurái, a képzőművészetből vagy a fotográfiából eddig nemigen ismert életformára hívták fel a figyelmet.
