Időutazás rovatunkban a Mai Manó Házban korábban megrendezett nagy sikerű kiállításaink anyagából válogatunk. Mai bejegyzésünkben a 2001 novemberében bemutatott August Sander kiállításunk megnyitóbeszédét olvashatjátok el.
Rényi András: "Abszolút fotográfia"
August Sander fotóatlaszai 2001-ben, Budapesten
Úgynevezett kommunikációs társadalomban élünk - nemcsak azért, mert roppant hír- és képözön árad felénk, hanem mert magunk is egyfolytában kommunikálunk kifelé. Nemcsak akkor, amikor mondandónk van, hanem - és egyre inkább akkor is - amikor nincs. Mindinkább önmagunk válunk a mondanivalóvá: arra kényszerülünk, hogy egész lényünkben képpé váljunk. Napjaink sztárfodrászai, divattervezői, az ún. stylist-ok úgy beszélnek az egyéniségünkhöz illő alsóneműkről, hajszín-kombinációkról és parfümillatokról, mintha nem is volnánk egyebek e kreációknál - és aki nem engedheti meg magának önmaga "kitalálásának" e luxusát, csupán jellegtelen senki lehetne. Ma már a munkakeresőnek is csak akkor van esélye elnyerni az állást, ha kedvező képet sikerül festenie magáról: agyondizájnolt önéletrajzaink éppúgy részét képezik a magunkról kommunikálandó kívánatos képnek, mint tanfolyamokon begyakorolt testbeszédünk vagy a tekintet, amellyel fellépésünk erejét nyomatékosítjuk. Egyszemélyes imázsközpontok vagyunk, és élvezzük, ha meg tudunk felelni a saját képünk követelésének. A kor parancsa, hogy arcunk váljon arculattá: máskülönben észrevétlenné, eladhatatlanná és szerencsétlenné válunk. Aki ma nem tudja képpé tenni magát, az óhatatlanul láthatatlanná lesz - úgyszólván nincs is.
Fotó: August Sander: Secretary at West German radio in Cologne 1931, printed by August Sander in the 1950s © Die Photographische Sammlung /SK Stiftung Kultur – August Sander Archiv, Cologne. Licensed by Viscopy, Sydney
Hogy a képszerűség parancsa mennyire áthatja mindennapjainkat, hogy mennyire hozzászoktunk az ön-inszcenáláshoz és mások képként való szemléléséhez, arra az olyasféle művészettel való találkozás döbbent rá igazán, amilyen August Sanderé. Hihetetlenül erős művészet ez, és ma - érzésem szerint - erősebb, mint valaha. Éppen azért, mert olyasmit tesz láthatóvá, ami iránt mára egész egyszerűen vakká váltunk. Az arcok, amelyeket megmutat, nemcsak egy letűnt világ megrázó dokumentumai, de saját arc-talanságunk tükrei is. Sander egy olyan korszak hőse, amikor még lehetett hinni a fotóigazság pátoszában: amikor még érvényes volt a feltételezés, hogy "művészet" és "valóság" különböző dolgok, és érvényes volt a tétel, hogy a nagy művészetnek éppen ezzel a valósággal van dolga. Amikor még más volt az ember, mint a képe - vagyis amikor a kép - a jó kép - még mondhatott, feltárhatott valamit erről az emberről. Épp azért, mert - ha szabad így fogalmaznom - volt rálátása. A mi agyonesztétizált világunkban épp az a kritikai distancia ment veszendőbe, ami lehetővé teszi, hogy rálássunk a dolgokra, rálássunk önnön magunkra. Talán ezért van, hogy a világ, amelyet Sander panoptikuma felmutat, a mai szemlélő számára egészen archaikusnak tűnik: az emberek a saját környezetükhöz sokkal közelebb levőnek látszanak. Nem mintha Sander nem stilizálna - nem mintha "az élet közvetlensége" lenne a célja -, sőt. Ö maga hol "abszolút fotográfiának", hol "tiszta fotográfiának" nevezte ezt - kortársai közül csak a legelszántabb absztraktok illették efféle jelzőkkel a saját művészetüket. Susan Sontag szerint "osztályábrázolásának realizmusa ellenére Sanderé a fotótörténet egyik legvérbelibb absztrakt életműve ". A művészi stilizáltság azonban összefügg a programmal: Mégsem ellentmondás, hogy Sander fotópoétikájának centrumában - ezt egyetlen érdemi méltatója sem felejti el hangsúlyozni - egyfajta, inkább a tudományos szemlélőére emlékeztető tárgyilagosság áll. Mér maga a nagy vállalkozás, a Huszadik század emberei című monumentális atlasz koncepciója is arra utal, hogy Sander nem volt híján a korszak legjobb tudományos és művészi szellemeit jellemző egyetemes ambíciónak. "A tiszta fotográfia mind reprezentatívak, egy bizonyos társadalmi valóságot reprezentálnak - ki-ki a magáét." - mondja erről Susan Sontag. A "dolog" tehát a maszk - és talán épp a maszk erejét érezzük ma oly vonzónak és távolinak ebben a művészetben. Távoli, mert egy modem, de letűnt világot idéz, amikor az emberek társadalmi szerepükkel azonosnak tudhattak mutatkozni: maszkokat viseltek ugyan, de az ő maszkjuk még ráégett az arcukra. Voltak emberek előttünk - rég nem élnek már -, akik azonosak tudtak maradni a szerepeikkel, a környezetükkel, akik esetlen, olykor megrendítő naivitással tudták viselni cvikkerüket, cúgos cipőjüket vagy szakadt pulóverüket. És voltak művészek, akik méltónak találták, hogy ilyesmit megfigyeljenek. Nézzünk hát August Sander archaikus arcképeinek szemébe - és mielőtt felvesszük az entellektüel műértő jól fizető test- és fejtartását - szégyelljük el kicsit magunkat. (Elhangzott 2001. november 15-én, forrás: maimano.hu)
Fotó: August Sander: Match seller, 1927 from the portfolio People of the 20th century, IV Classes and Professions, 17 The Businessman
Fotó: August Sander: Soldier, c. 1940 © Die Photographische Sammlung/SK StiftungKultur – August Sander Archiv, Cologne; DACS, London 2012
Fotó: August Sander: Notar, Köln, 1924 © Photograph. Samml./SK Stiftung Kultur – A. Sander Archiv, Köln/VG Bild-Kunst, Bonn 2011
(forrás: artblart.com)
Portfólió rovatunkban még több August Sander fotót találtok.
