184 éve, hogy 1840. augusztus 29-én ismertették a dagerrotípia készítésének módját hazánkban. Ekkor tartotta a Magyar Tudós Társaság tizenegyedik nagygyűlését Budapesten, ahol a 31 éves Vállas Antal, mérnök, matematikus, egyetemi tanár és az MTA tagja bemutatta a dagerrotípia készítésének módját. A Magyar Tudós Társaság Évkönyvében így számoltak be a fotótörténeti eseményről:

„1840 augustus 29. Vállas Antal rt. a nemz. casino Duna felé fekvő termeiben egybegyűlt társaságnak két, olajozás és égetés nélkül általa készült Daguerre-féle fényképet mutatott elő; ’s az academia költségein és számára bécsi opticus Plössl által készített daguerreotyppel a Dunát és kir. várat vette fel. Daguerre eljárásában ibolyó helyett ibolyó festvényt használván; azonban a levegőnek csekély átlátszósága miatt az így előállított képen csak a pesti part mutatkozott teljes fényében. Növekedvén a ború, s így szerencsésebb próbához nem lehetvén reménység, a tagok immár az academiai terembe mentek által a folyó dolgok folytatására, mellyeknek nagy száma miatt a kísérlet e gyűlés folyamata alatt többé nem ismételtetett.” (A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei. Ötödik kötet 1838-1840. Buda, A M. Királyi Egyetem betűivel 1842. 10. év, 73. lap)

Az előadáson arra kaphattak választ az érdeklődők, hogy hogyan lehet a fénysugarak segítségével maradandó képet alkotni egy olyan ezüstözött rézlemezre, amelyet megvilágítás előtt fényérzékennyé tettek. Az eredeti Daguerre-Giroux fényképészeti felszerelést egy évvel korábban, 1839-ben a Bicskén létesítendő csillagvizsgáló részére vásárolta Nagy Károly Párizsban. Az elkészült két dagerrotípia – melyek további sorsát sajnos homály fedi – a Dunát és a budai várat ábrázolta, de a korabeli beszámolók szerint nem sikerültek tökéletesen. Az eljárást ismertető könyvecske magyar nyelven még ugyanebben az évben, 1840-ben Zimmermann Jakab fordításában jelent meg.

Ebből az alkalomból ma 10 fotográfus munkáit mutatjuk be.
A sorozatokat a képre kattintva tekintheted meg.

A mai ember szívesen nézegeti a régi városképeket, máig töretlen a századforduló Budapestjét bemutató képeket tartalmazó albumok, mint a Budapest anno… népszerűsége. De sokkal kevesebbet tudunk a száz évvel ezelőtti falvak kinézetéről, az ott zajló életről. A két világháború között az amatőr fényképészek hétvégeken – gyakran a fotóklubok csoportos fotósétái keretében – előszeretettel keresték fel a falvakat, hogy szép képeken mutassák be a parasztság idillikusnak láttatott életét. De szerencsére ezek mellett fennmaradtak a Pannonhalmán élt Palatin Gergely tudós fizikatanárnak a falu életét belülről láttató, a paraszti életet hitelesen ábrázoló képei is, melyek olyan kort, olyan életformát örökítenek meg, amelyek már szinte csak e képekből ismerhetők meg. 

Fotó: Palatin Gergely: Szántás Győrszentmárton határában, 1900 k./1992
zselatinos szárazlemezről készített mai másolat, 9x15 cm © Pannonhalmi Főapátsági Múzeum Fotótár

A világ fotóművészetének legjelesebb 20. századi alkotóit bemutató angol kiadású hatalmas enciklopédia, a Contemporary Photographers 1988-as 2. kiadásában1 három magyar fotográfus kortársával együtt Németh József képviselte a hazai fotóművészetet. A klasszikus fotóstílust megvalósító mesterként tartják számon, aki a legtisztább kompozíciós elvek szerint építkező fotográfiát a legtökéletesebb technikával ötvözte. Életművének sokoldalúsága, tematikájának gazdagsága zavarba ejtően széleskörű. Ami megkülönböztette kortársai fő áramlatától, az nem a témaválasztása, hanem kísérletező alkata volt. Ő nem azok közé a fotográfusok közé tartozott, akik az élet döntő pillanatait ragadták meg. 

Fotó: Németh József: Vázlatkészítés © Németh Andrea

Hajdú D. András hosszú távú dokumentarista fotóesszéje a Kongói Demokratikus Köztársaságba vezet el minket: az afrikai ország történelmét erőszak, konfliktusok és fegyveres harcok határozták meg. A gazdag természeti erőforrásokkal és nyersanyagokkal rendelkező állam, a jelentős kitermelés ellenére, nem tud jólétet biztosítani a közel 95 milliós népességnek, ehelyett korrupció, politikai és gazdasági instabilitás jellemzi. Ezt a széttagolt, járványokkal és humanitárius krízisekkel sújtott országot nem könnyű a maga teljességében jellemezni; a sűrű szövedéken, amit összetett múltja, kaotikus jelene és bizonytalan jövője alkot, nehéz átvilágítani, de Hajdú D. András egy személyes történetre és annak szétsugárzó hatókörére fókuszálva kísérletet tesz rá, hogy megmutassa ezt a távoli, idegen, ellentmondásos, de mégis lenyűgöző világot. 

Fotó: © Hajdú D. András: Részlet a Cataracta című sorozatból

Az egyetlen út, amiben hittem és ami komoly áttörést jelentett a veszteségem feldolgozásában, nem volt más, minthogy olyan emberekkel beszéljek a halálról, akik már a közelében jártak, vagy valamilyen formában át is élték azt. A fotósorozatom szereplőit vallási, egzisztenciális, társadalmi hovatartozás nélkül választottam ki. Ezek az emberek a halálközeli élményük előtt sohasem találkoztak, nem ismerték egymást, mégis abban amit elmeséltek, nagyon sok hasonlóság volt. Ilyen a végtelen szeretet és béke érzése, az időtlenség, a korábban elhunyt rokonokkal való találkozás, a rendívül erős, de cseppet sem vakító fény érzékelése, valamint a megdöbbentő szembesülés földi tetteik következményeivel. 

Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014 Orosz Katalin,
A halál oka: vízbefulladás, Budapest, Magyarország, 1963.
„...De ezt már abban a pillanatban tudtam, hogy beestem a vízbe. Teljesen nyugodt vagyok és ez a világ legjobb dolga. Ennél jobb nem történhet velem, minthogy most meghalok és én a mennyei atyám otthonába végre eljutok. Mindent átölelt ez a nagy kékség. Minimum négy percet voltam a víz alatt. Fogalmam sincs, hogy ki húzott ki. Akkor újraélesztettek jól összetörték a mellkasomat. Úgy tértem magamhoz, hogy a lábamnál fogva ráztak és lábakból egy gyűrű volt körülöttem. Elkezdtem iszonyatosan bömbölni meg ordítani, hogy miért nem hagytak meghalni...”

Gönci (Frühof) Sándor (1907–1994) a magyar szocifotográfia egyik megkerülhetetlen alakja, aki igen fiatalon, a húszas éveinek közepén a Kassák Lajos köré szerveződött szociálisan érzékeny, baloldali Munka-kör nevet viselő művészeti társulás tagjaként a munkásosztályról készített fotósorozataival méltán vált (el)ismertté. Ugyanakkor nem csupán a városi proletariátus társadalmi közegét örökítette meg, hanem bejárta a magyar vidéket is, így a parasztság mindennapjait is tematizálta a képein. 

Fotó: Gönci (Frühof) Sándor: Sárban, h.n., é.n.

„A három éve készülő fotósorozat hazánk nevezetes fáit mutatja be. Kerestük azokat a fákat, amelyek valamiben rekorderek, amelyek elhelyezkedése vagy története kuriózum, és persze azokat is, amelyek mellett nem lehet elmenni szó nélkül. A fa életére való rácsodálkozás volt a cél, tisztelet a hosszú élet előtt” – mondja Kállai Márton, aki Kovalik Máté ötletgazdával, szerkesztővel közösen összeállított fotósorozatában száz különleges fát örökített meg, Magyarország szinte összes tájegységében, megyéjében készültek felvételek hazánk legnagyobb fáiról, a szakrális szempontból érdekes példányokról, a környezetváltozás vagy az emberi tevékenység lenyomatait hordozó fákról, de olyanokról is, amelyeknek kultúrtörténeti jelentőségük van. 

Fotó: © Kállai Márton: Az ötvöskónyi hárs, hazánk legöregebb fája
Nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos)
Ötvöskónyi, 2022. március

A történet főszereplője egy fiatal férfi, aki a II. világháborúban hunyt el. Az emlékalbum összeállítója Dorirs Aiusy, a férfi 2006-ban elhunyt özvegye. Néhai férje élete mozzanatait a múlt képeivel idézi meg, a fiatalon elhunyt férfi emlékének szentelve az albumot. Az emlékalbum bemutatja D Uedd Udd felmenőit; a Blajssoane-i Köztársaságban található szülőfalujában, Toe Fuhdban töltött gyermekkorát; képet kapunk soortsavói egyetemi éveiről, D Uedd Udd hobbijáról, ami a szakmai érdeklődését is generálta; bepillantást nyerünk utazásaiba, házasságkötésébe, a fiatal pár otthonába; felidézi a háború történelmi kontextusát, hogy Blajssoane hogyan keveredett a háborúba; végül Dorirs Aiusy elbúcsúzik D Uedd Uddtól, a fronton 23 évesen elesett fiatal katonától, akivel csak rövid ideig tudtak együtt békében és szeretetben élni. Meddig hiszünk a szép történetnek? Mit kezdünk a furcsa nevű emberekkel, a gyanúsan kiejthetetlen, nem létező helységnevekkel? Ha elég időt töltünk a projekt képeivel, melyek az idős Dorirs Aiusy, a 84 éves korában, 2006-ban elhunyt özvegy otthonából kerültek ide – az albumba ragasztott zselatinos ezüst fotókkal és a falakon szereplő képekkel, a korabeli újságcikkekkel és térképekkel –, gyanúnk csak erősödik. Akár tetten is érhetjük a csalafintaságot. Az album képeit ugyanis kivétel nélkül mesterséges intelligencia generálta. 

Fotó: © Ákos Levente: Részlet az ln Memoriam D Uedd Udd – Mesterséges Archívum című sorozatból, 2022–2023

A munkám során számos embert próbáló sorsot, személyes történetet ismertem meg, amelyek igazán mély hatással voltak rám. Találkoztam a 99 évet megélt János bácsival, aki a második világháborúban is szolgált, vagy olyan asszonnyal, aki nem járt sosem iskolába, úgyhogy a piacon is a kezén számolt ki mindent. Nyolcvan-kilencven évbe sok minden belefér. Kemény sorsokat látok, hallok, mélyre megyek a huszadik századba, a paraszti világ utolsó generációjának életébe. Felmerült bennem a kérdés: mi az, ami marad? Megfigyeltem, hogy ezek az emberek egyfajta emberi tempóban, szinte az időn kívül élnek. Nem a felgyorsult világ részei, hanem egy párhuzamos valóságé. Ezek a pillanatok nem feltétlenül a legszebbek voltak, ez a természetes időtlenség nem a gondtalanságot jelenti, sokkal inkább a jelenlétet. A létezést önmagában. 

Fotó: © Mohos Zsófia: Részlet a Lélekjelenlét című sorozatból

A képeim beszélnek, mert én nem tudok (My Pictures Speak, Because I Can’t) című anyaga Jelen Ádám egyik legszemélyesebb és legérzelmesebb fotósorozata, amelyben a fotográfiák révén kommunikálja azokat az érzelmeket és gondolatokat, amelyeket szavakkal nehezebben fejezne ki. „A fotográfiát – mint kiderült – nagyon jól tudom használni fegyverként a dadogásom ellen. Nap mint nap emberekkel kell beszélnem és instruálnom őket, és ez eléggé megnehezíti a mindennapokat is, ellenben nagyon sokat segít és segített is. Ez az egyik fő motívum is most az alkotói pályámon, ennek szentelem az első nagyobb kaliberű egyéni projektemet.” A sorozat képei egy-egy történetet mesélnek el, ami lehetőséget ad a nézőnek, hogy saját érzelmi és intellektuális reakcióit is belevigye az értelmezésbe. A képek mögött rejlő érzelmek és történetek az identitás, a magány, a szeretet, a veszteség, valamint az emberi létezés alapvető kérdéseit vizsgálják. Ezzel a sorozattal Jelen Ádám rávilágít arra, hogy a fotográfia az érzelmek és történetek átadásának egyik legkifejezőbb eszköze. A sorozat nemcsak a fotográfus saját belső világának tükre, hanem egy univerzális üzenet is, amely mindenkihez szól. 

Fotó: © Jelen Ádám: Everyday/My Pictures Speak Because I Can't, 2023

Bäck Margit 1891. december 25-én született a Felvidéken, Vágvecsén, ahonnan valószínűleg 1901-ben költözött családjával Szegedre, és a népiskola elvégzése után a szegedi Nőipariskolában folytatta tanulmányait. A család szegedi megélhetését édesapja trafikja és dohányárú kereskedése biztosította. Bár a fotográfus a Margit nevet kapta születésekor, a hivatalos iratok kivételével a Manci nevet használta. Életének nem minden szakasza dokumentált, de nagy valószínűséggel 1910–11 körül készíthette első képeit Bécsben, ahol 1913-ig több helyen tanult fotográfiát, feltehetőleg Dora Kallmus műtermében is. A szakmai pályafutásának e meghatározó szakasza után 1915-ben Szegeden nyitott műtermet. 

Fotó: Bäck Manci: Fotó: Előre görnyedő női akt, évszám nélkül, 16,5 x 21 cm
© Magyar Fotográfiai Múzeum