(Az első részt ITT találod!)
Langer Klára művészetét állandóan foglalkoztatta a gyermekek sorsa, mind az árnyékos, mind a napos oldalon. Szociofotóiban mély megrendüléssel fordult a gyengék, védtelenek felé. Különösen érzékenyen örökítette meg a gyermeki kiszolgáltatottságot és szenvedést. Humanizmusa egész hevével tiltakozott a legvédtelenebbeket sújtó társadalmi igazságtalanság és közöny ellen. A második világháború előtt a szociális nyomort, a háború végén az árván maradt gyermekeket fényképezte Mindannyian felelünk értük című, háború előtti és utáni korszakát átívelő, megrendítő erejű ciklusában az egész társadalom felelősségére hívta fel a figyelmet a gyermekek sorsát, jövőjét illetően, amikor bemutatta mindazt a fizikai és morális kiszolgáltatottságot, amely a gyermekeknek osztályrészül jutott. Az éhségnek, a züllésnek, a betegségnek, a kallódásnak, a háború pusztításának egy-egy jelképes ábrázolásba sűrített kifejezései az Éhség, a Mi lehet belőle?, a Rahói gyerekek és a sorozat többi képe. Ritka köztük a bizakodó hangvételű mű, mint a sorozatot indító kép, a napba néző Bányászkislány, akinek alakját két erős kéz védi, tartja. A kallódás és társadalmi közöny jelképévé, a magánynak és elhagyatottságnak sűrített jelképévé vált az Elhagyott gyermek, akinek valahol a periférián, a kanális mellett a járdaszélen ülő tarisznyás, sötét csuklyás sziluettje a kockakövek monoton, szürke hátterébe rajzolódik. Arcát nem látjuk, háttal ül, ezzel a megoldással utal a művész a jelenség általános jellegére.
Fotó: Langer Klára: Elhagyott gyerek III (Jogtulajdonos Schultz György, MFM)
Fotó: Langer Klára: Ádám és Éva (Jogtulajdonos Schultz György, MFM))
Az 1945-ös képeken már az életerő diadalmaskodik, a háborús sérülésekkel torzított kisfiú már mosolyogni tud, szeme már reménnyel csillog. A korszakváltás, az új kor kezdetének szimbóluma a Fény felé. A kép témája: mélytónusú domboldalon gyermekcsapat fut föl a napsütötte útra, hosszú, rézsútos árnyékot hagyva maguk mögött. Ellenállhatatlan lendületükben, fény felé törekvésükben a néző a nyomor, a háború, az ostrom sötét pincéinek világából való kiszabadulásukat, a szabad, derűs, félelem nélküli élet felé lendülésüket látja. Éneklők című sorozatának nyitóképén, az első énekóra gyermekeinek arcán a háború, az ostrom iszonyata tükröződik, de a folytatásban az éneklő kislányok alulról fényképezett belülről sugárzó arcán a zene átszellemítő hatása, az együtténeklés boldog, szárnyat adó örömének kifejezése felemelő szépségű.
Fotó: Langer Klára: A fény felé, 1945 (Jogtulajdonos: Schultz György, MFM)
1945-től Langer részt vett az ország újjáépítését tükröző propagandamunkában, kiállításokat rendezett, prospektusokat készített. 1948-ban az ő vezetésével tíz, igényes fotográfiát művelő társával Fotókollektíva néven alapelveiben, szervezetében a Magnum hírügynökségre emlékeztető munkaközösséget hoztak létre, mely különböző politikai és kereskedelmi szervek megrendelésére dolgozott. Ez azonban a Rákosi-rendszer diktatórikus, a tájékoztatás monopóliumát birtokló kultúrpolitikájának kollektivizáló viszonyai között nem lehetett hosszú életű, az államosítást még a ’megbízható káderek’ sem kerülhették el, be kellett lépniük az állami szektorba. 1950-54-ig a Magyar Fotónál (az MTI elődje) dolgozott Fotókollektívás kollégáival, többek között Reismann Mariannal, Sándor Zsuzsával együtt. Ebben az időszakban készült képei - kortársaihoz hasonlóan - a hivatalos kultúrpolitika által kizárólagosan megkövetelt szocialista realizmus optimista hangvételével mutatták be a háborús pusztítás után újjáinduló életet, a három- és ötéves terv eredményeit, az ipari és mezőgazdasági munkát, a szövetkezeti mozgalmat. A külkereskedelmi vállalatoknak készült reklámfotói -cipőkről, kesztyűkről és hasonlókról - eleganciájukkal, ötletességükkel, finom humorukkal kiemelkednek a kor alkalmazott fotográfiájának ötlettelen, szürke tömegéből. Langer kiemelt érdeklődéssel fényképezte a gyermekvédelmet, az óvodai, iskolai munkát.
Fotó: Langer Klára: Cipők, 1950-es évek Courtesy of Vintage Gallery
Aktívan tevékenykedett a magyar fotóművészeti közéletben, feladatokat vállalt több szakmai, szakszervezeti és pártszervezetben. 1949 és 1956 között a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége Fotószakosztályának titkáraként szervezőmunkát végzett. 1956-ban részt vett a Magyar Fotóművészek Szövetségének megalapításában, 1967-70-ig az elnökség tagjaként a magyar fotóművészet elismertetéséért dolgozott. Langer számos fórumon élesen tiltakozott az ellen, hogy a komoly művészi értéket teremtett fényképész műtermeket államosítsák, értékes felszerelésüket közös használatba adják, s az igényes, fotóművész mesterek – mint Pécsi József, Angelo, Rónai Dénes - szövetkezetbe kényszerítve, mint más tucat-fényképészek, igazolványképek készítésére fecséreljék tehetségüket. A fényképész-szakma érdekében folytatott szélmalom-harcának keserű következményeként 1954-ben elbocsátották az MTI-től, közel négy évig volt munkahely nélkül. „ Langer Klára tiszta ember volt… Az igazságra tette fel az életét… Nem volt – és nem is lehetett – könnyű sorsa. Azután sem, hogy túlélte a fasizmust; hogy részesévé vált eszméi megvalósításának és a fotográfus méltán csodált művészete is szabadon kibontakozhatott… A hazugsággal, a hitványsággal, a képmutatással megbékülni ő soha sem tudott… Az ötvenes évek elején Langer Klárát is meghurcolták; munkahelyét is elveszítette.” (7) - írta kollégájára emlékezve Major Ottó. 1957-1961-ig az IBUSZ fotóillusztrátora volt. Az idegenforgalmi témakörben sem a sablonos mintákat követte. Hortobágy c. képén a sokak által megfényképezett ménes-terelés az ő megfogalmazásában rendkívül újszerű, drámai: mintha a vágtató lovak csoportjának középpontjában állva látnánk a mozgalmas jelenetet.
Fotó: Langer Klára: Hortobágy, 1957 (Jogtulajdonos Schultz György, MFM)
Legjobban a gyermekeket szerette fényképezni, akiknek ezer arcát ismerte. 1963-ban a Pannónia Kiadónál Gyermekek (8) című albuma négy nyelven került kiadásra. „Sok van, ami csodálatos az életben, de az embernél – a gyereknél csodálatosabb nincs.” – e szavakkal dedikálta Langer Klára e cikk szerzőjének a könyvet. Makk Marci hőstette (9) című,Tersánszky Józsi Jenő szövegével 1956-ban megjelent, maga-készítette bábúkkal készített báb-mesekönyve is mutatja, hogy milyen közel állt a gyermekek érzelem- és gondolatvilágához. 1965-től 1968-ig író- és költőportrékkal illusztrálta a Magvető Kiadónál megjelenő Szép versek című köteteket. „Vonzódása a gyermeki szépséghez és tisztasághoz éppúgy lényéből és művészi karakteréből fakadt, mint az, hogy legszívesebben író- és művészportrékat fényképezett. Egy-egy portréja valóságos jellemtanulmány. Nem szép arcokat fényképezett, A lélekábrázolása érdekelte, ezt törekedett meglátni, rögzíteni.” (10) – írta Major Ottó. Külön kell szólni a népszokásgyűjtésről, melyek során a Galga völgyében, Heves és Nógrád megyében, Kalocsa vidékén kötetnyi képet készített. Az eltűnőben lévő életformáról, népszokásokról, lakodalomról, húsvéti rítusokról, a pompás viseletekről, de mindenekelőtt az ősi hagyományokat őrző közösségek emberi kapcsolatairól készített anyagáért 1968-ban a Magyar Fotóművészek Szövetsége néprajzi fotópályázatának különdíját nyerte. (Tőry Klára)
(7) Major Ottó: Langer Klára. Nekrológ. 1973.05.31.
(8) Gyermekek, Children, Enfants, Nimos Pannónia Kiadó, Budapest, 1963.
(9) Makk Marci hőstette. /Tersánszky Józsi Jenő szövegével) Ifjúsági Könyvkiadó, 1956.
(10) Major Ottó: i. m.
A harmadik, befejező részt ITT találod.
Köszönjük Tőry Klára, Schultz György, a Digitális Fotómagazin és Pőcze Attila (Vintage Galéria) segítségét.
