A kontaktmásolat technikai szempontból olyan kópia, amelyet nagyítás nélkül készítenek a negatívról. A 36x24 mm-es úgynevezett Leica negatívot általában hat csíkra vágják, mindegyiken hat-hat felvétellel, a 6x6 cm-es középformátumú vagy 120-as roll filmet pedig négy részre, egyenként 3 felvétellel. Az így kapott pozitív kép már alkalmas arra, hogy lássák, mi van egy-egy fotón, hogy az első hozzávetőleges válogatást elvégezzék, vagy később például a felhasználandó képkockán bejelöljék a nagyítani kívánt részt. A kontakt éppen ezért nagyon fontos szerepet tölt be a szerkesztőségi munkában, nem kevésbé egy képügynökség esetében. 

(forrás: sphero.com)

A kontaktmásolatot a fotográfus arra használja, hogy kiválassza a megfelelő képkockát, amelyet majd végleges változatában kidolgoz. A kontakt egy „nyers” kép, a negatív „átfordítása” az ellentétes tónusokba. A végleges nagyítás, illetve az a kópia, amelyet a nyomdai feldolgozáshoz előkészítenek, már jelentős különbségeket mutathat a negatívhoz képest. Ez nem csak a „képkivágatot” jelenti, azt „felületet”, amely a fotópapírra kerül, hanem azt is, hogy a labormunka során bizonyos korlátok között a tónusértékek befolyásolhatók, módosíthatók, a kontrasztviszonyok valamelyest változtathatók, erősíthetők vagy csökkenthetők.
A véglegesnek tekinthető változat, már ha ugyan lehet ilyenről beszélni a fotográfia esetében, számos apró ilyen és hasonló döntés eredményeképp jön létre, amely folyamatban nem csak a fotográfusnak lehet szerepe, hanem a laboránsnak is, sőt néha csak neki. Mindig voltak olyan fotográfusok, főként riporterek, akik szinte soha nem foglalkoztak a negatívjaik vagy az arról készítendő nagyítások kidolgozásával. Ezt a szerkesztőségek intézték, és gyakran nem is volt idő arra, hogy a fotográfussal egyeztessenek, aki éppen a helyszínen dolgozott.
A kontakt egy munkafolyamat meghatározó eleme, így értékelése, a rajta lévő, megfelelő képkocka kiválasztása meghatározó jelentőségű, legyen szó akár egy riport vagy nagyobb terjedelmű fotóesszé, vagy akár egy album szerkesztési munkájáról. A választás nem mindig a leginformatívabb képre esik, esetenként fontosabb a „kompozíció”, ami nem csak az elrendezést jelenti, hanem a sötét és világos tónusú elemek valamilyen rendszerét, amelyben azok megfelelő egyensúlyba kerülnek egymással. Sok esetben ez lesz döntő a képek egymás mellé helyezésekor, amikor sorozatba vagy oldalpárba rendezik őket. Az információ tartalma csak különös esetekben írhatja ezt felül: akkor például, ha olyan eseményről tudósít, amelynek „dokumentálása” különös jelentőséggel bír (ha például az áldozat maga a felvételt készítő fotóriporter).
A kontakt egyúttal mindig az archívum indexe is. Ez alapján kereshetők ki egyes felvételek, hogy aztán a hozzá társítható negatívról újabb kópiákat készíthessenek.
A választás, válogatás szempontja mindig aktuálisan érvényesül. A kontaktmásolat ugyanakkor nem csak a jelennek szól. Történeti visszatekintésben, még akkor is, ha az időbeli távolság nem túl nagy, egészen más jelentőséget kaphat, hisz akár egy fotográfus évtizedes munkáját is nyomon követhetjük rajta. Ebben az esetben az adja különlegességét, hogy folyamatokat mutathat meg, láthatóvá válik, hogy a fotográfus miként közelít egy-egy képi kompozícióhoz, vagy éppen hogyan távolodik el tőle, mikor, milyen körülmények között jut el a megfelelő felvételhez (a „döntő pillanathoz”), amely aztán kiemelkedik a többi közül. A kontaktmásolat alapján esetenként rekonstruálható, hogyan alakul, formálódik a kép, amelyre törekszik, vagy még inkább, amelyet keres.
A kontaktok így több mindenről árulkodhatnak, mint amit a fotográfusok többsége szívesen tudatna másokkal, ezért nem is szeretik nyilvánosságra hozni őket. Mindegyikük tisztában van azzal, hogy nagyon sok felvételt kell ahhoz készíteni, hogy legyen köztük olyan, amely messze kimagaslik az átlagosak közül. A mennyiség ugyanakkor habitus kérdése is. Egyesek igyekeznek minél kevesebb nyersanyagot felhasználni, megfontolnak minden egyes exponálást, mások gyakran nem csak a nézőpontot vagy a képkivágatot változtatják, hanem a beállításokat is. Van tehát, aki a szelektálást már „előre” elvégzi, mások pedig inkább az utólagos válogatást kedvelik.
A kontakt így nem ritkán inkább arról tanúskodik, miként gondolkozik a fotográfus válogatás közben, milyen szempontok szerint emel ki egy-egy képkockát a többi közül. Gyakran épp azok a képek bizonyulnak a legerőteljesebbnek, amelyek technikai szempontból hibásak, „rontott felvételek”, vagy megsértenek bizonyos konvenciókat, szabályokat, amelyeket hagyományosan egy jó képpel szemben támasztanának. Ezekből a „határsértésekből”, hibákból adódó hatások sokkal kifejezőbbé tehetik a látványt.
A fotográfus egészen másképp viszonyul a saját kontaktjához, mint a szerkesztő. Neki még fontos lehet az átélt események rá gyakorolt hatása, bizonyos benyomások, amelyek egy-egy képet felértékelnek. A szerkesztőnek viszont csak az elkészült anyagra kell összpontosítania, abból kell választania. Nála a kompozíció egésze játszik szerepet, az egyes gesztusok, mozdulatok csak ennek a kompozíciós egésznek a függvényében bírnak jelentőséggel. Nem egyedi képekben gondolkozik, hanem oldalpárban vagy képpárokban, teljes riportban, máskor akár egy kötetnyi terjedelemben. A kívülálló pozíciója, a „friss tekintet” ezért felértékeli a szerkesztő munkáját.
Fotóriporterek kontkatkópiáit bemutató kiállítás aktualitását és jelentőségét részben az adja, hogy ráirányítja a laikus néző figyelmét ezekre a szempontokra, bepillantást enged a műhelymunka rejtelmeibe, láthatóvá teszi a képszerkesztés folyamatának első, meghatározó mozzanatait. Másrészt viszont egy olyan eszközt ismerhetünk meg, amely hosszú évtizedeken keresztül nélkülözhetetlen volt, az utóbbi évtizedek technológiai váltásai, a digitális képrögzítő és képfeldolgozó rendszerek megjelenése miatt azonban egyre inkább háttérbe szorul, és azok is egyre ritkábban használják, akik még analóg nyersanyagra fényképeznek. Az új, digitális technikai megoldások következtében értelmét vesztette a kontaktmásolat eredeti formája. Ma már nem szükséges kinyomtatni a digitális eszközzel készített felvételek sokaságának „előnézetét”. Számos fotográfus dolgozik ezekkel az eszközökkel, főleg a fiatalabb generációhoz tartozók, akik az analóg géppel, filmre készített felvételeiket digitalizálják, a válogatást és a szerkesztést pedig a számítógép képernyőjén megjelenítve végzik. Nyilván mindaz, amire egykor a laborokban lehetőség volt – a „trükkök”, amelyeknek a laboránsok sokak által keresett és megbecsült mesterei voltak –, ma is biztosított, csak szoftverek segítségével végzik el ezeket a változtatásokat, amelyek a hagyományos „beavatkozások” mellett új lehetőségeket is kínálnak. A valódi változást tehát nem ez jelenti, hanem sokkal inkább az archiválás módja. A digitálisan rendszerezett és őrzött képeknél már nem áll rendelkezésre az a „nézet”, amit a kontaktkópiák egykor kínáltak. Nyomtalan marad azon elvi döntések sora, amelyek alapján egyre közelebb kerülünk a nyomtatáshoz vagy nagyításhoz kiemelt változathoz.
A kontakt olyan eszköz, amely nélkülözhetetlen volt a fényképezés egy adott technológiai színvonalán, egy adott időszakban. Segítségével betekintést nyerhetünk olyan folyamatokba, kulisszatitkokba, amelyeket inkább elrejtettek, eltitkoltak a közönség elől. Eddig a képfogyasztó néző számára csak a végleges változat létezhetett. Minden más a szerkesztő és a fotográfus magánügye volt. Így utólag mégis érdekes információkkal szolgálhat, amelyek kiegészítik ismereteinket, megmutathatja azt a folyamatot, amely során nem ritkán nehéz döntéseket kellett hoznia a fotográfusnak és a szerkesztőnek egyaránt, és annak is tanúi lehetünk, hogyan formálódott a kiválasztott felvételek segítségével egy olyan „elbeszélés”, amely hosszú időre meghatározta jelentésüket, és kijelölte a megörökített esemény, helyzet vagy történet lehetséges értelmezési keretét. (írta: Pfisztner Gábor; szerkesztette: Csizek Gabriella)

A fenti írás a Capa Központ Kontaktok című kiállításán is elolvasható.

A blogunkon is látható világhírű kontaktok történetét KÉP-KOCKÁK rovatunkban,  ITT találod.