1898-ban Otto von Bismarck halála már a levegőben volt. A depresszióssá vált német kancellár ugyanis régóta betegeskedett, így lassan mindenki számára világossá vált, hogy napjai meg vannak számlálva. Ahogy ma mondanánk, médiaesemény volt várható. Természetesen az újságok már akkor is igényt tartottak a „megfelelő", vagyis a legaktuálisabb képekre. S mi lett volna aktuálisabb, mint egy kép az elhunyt birodalomalapítóról? A felvételt két hivatásos hamburgi fényképész készítette, Max Priester (1865-1910) és Willy Wilcke (1864-1945), még Bismarck halálának éjszakáján a hozzátartozók beleegyezése nélkül. Akkoriban még nem ismerték a paparazzo fogalmát (hiszen azt 1960-ban Fellini Dolce Vita című filmjében használták először), de Priester és Wilcke paparazzók voltak a mai értelmezés szerint. 

Fotó: Willy Wilcke und Max Priester: Bismarck a halottas ágyán, 1898,
Az eredeti, retusálatlan felvétel 

Bismarck erdésze, Louis Spörcke személyében megbízható informátort vásároltak, most már csak az órákat kellett számolni. 1898. július 30-án éjjel 11 órakor Otto von Bismarck elhunyt, miután - amint a történészek tanítják - megivott egy pohár limonádét. Majd „visszahanyatlott a párnák közé »Forwärts!« (előre!) kiáltással, és elhunyt". Spörcke, aki éjjeli ügyeletet tartott, értesítette az akkor már a közelben tartózkodó Priestert és Wilckét: A kertkaput és a szobaablakokat nyitva fogják találni. Hajnali négy óra felé a két fényképész bement a lakásba és több felvételt készített az annak idején használatos magnéziumfény segítségével. A procedúra kevesebb mint tíz percig tarthatott. Másnap reggel visszatértek Hamburgba, ahol most már az volt a legfontosabb, hogy minél gyorsabban tőkét kovácsoljanak a képekből. Végül is nem személyes kíváncsiságból fényképeztek, s nem „művészetet" akartak csinálni. Mint minden mai paparazzót, őket is a nagy üzlet érdekelte, aminek az alapja akkor is ugyanaz volt, mint napjainkban: a közönség érdeklődése a híres emberek magánélete iránt.
A jelentés szerint volt kilátásuk nagypénzű érdeklődőkre. „Bismarckot a halottas ágyán megörökítő egyetlen képre — a felvétel a halál után készült, eredeti fotográfia — vevő, illetve alkalmas kiadó kerestetik" - szólt a hirdetés a Täglichen Rundschau 1898. augusztus 2-i számában, amire dr. Baltz, a Deutscher Verlag tulajdonosa jelentkezett. Baltz kész volt nem kevesebb, mint 30.000 márkát és a forgalom után 20 százalékot fizetni. Csupán engedélyeztetni kellett még a családdal a kép nyilvánosságra hozatalát. Gyorsan elkészítették erre a célra a képnek egy retusált változatát. Ezen Bismarck már megfiatalítva szerepelt, s a világos színű éjjeliedényt is eltüntette a gyakorlott retusőr a képről.

Fotó: Max Priester és Willy Wilcke: Bismarck a halottas ágyán, 1898

Talán a Bismarck család engedélyt adott volna a publikációra, közben azonban megjelent a színen Arthur Mennel, egy irigy konkurens, aki táviratilag bevádolta Priestert és Wilckét a családnál. A Bismarckok azonnal reagáltak. Sikerült elérniük, hogy már augusztus 4-én lefoglalják az inkriminált anyagot. Elindult a polgári, illetve a büntetőper, ami mai nézőpontból azért is figyelemre méltó, mert nemcsak magánlaksértés elkövetése volt a vád. Felmerült a saját képhez való jog kérdése is és a Bismarckok javára döntöttek. A fényképészek nem a német nép érdekeit, hanem kizárólag a saját érdekeiket szem előtt tartva cselekedtek. Ennek megfelelően kemény volt az 1899. március 18-án meghozott ítélet. Spörcke öt hónapot kapott, és elvesztette erdészi állását. Willy Wilcke elvesztette udvari fényképészi címét, és nyolc hónap fogságra ítélték. Max Priester – aki 10 évvel később elmegyógyintézetben halt meg - öt hónapra került rács mögé.
A képanyag eltűnt a Bismarckok széfjében. A család kifejezett kívánsága volt, hogy „soha ne legyen nyilvánosságra bocsátva". Mindenesetre egy furfangos segítő, név szerint Otto Reich mellékesen elsinkófált egy kópiát. Lovis H. Lorenz saját bevallása szerint a háború után kapta Reichtől a képet, és átadta az állami „Landesbildstelle Hamburg" gondozásába. Ami 1898-ban még bizonyára nagy szenzációt keltett volna, egy évtizeddel a második világháború után már nem volt alkalmas rá, hogy döbbenetet keltsen az emberekben. A képet először az 1948 és 1962 között megjelenő Frankfurter Illustrierte újság 1952/50. számában, tehát két generációval később tették közzé. (Hans-Michael Koetzle: Fotóikonok. Képek és történük 1., Budapest, Taschen-Vince Kiadó, 2003)

Fotó: Frankfurter Illustrierte újság, 1952/50

(forrás: retinaproject.be; wikipedia.hu) 

A "paparazzók királya" Daniel Angeli legelső sajtófotói között voltak a monokiniző Brigitte Bardottról készült képek, de ő fotózta utoljára Chaplint és olyan hírességeket - igaz, nem önszántukból - mint Edith Piaf, Sophia Loren, Elizabeth Taylor vagy éppen John Lennon. 1977-ben Giovanni Agnellit, Olaszország leggazdagabb emberét, a Fiat fő részvényesét is lefényképezte, aki éppen a jachtjáról ugrott meztelenül a tengerbe. Ezeket a képeket ITT találod.