Új sorozatunkban a magyar kortárs fotóművészet híres alkotásait és történetüket mutatjuk be. Mai bejegyzésünkben olyan fotográfusok munkáiból válogattunk, akiknek már a Mai Manó Házban is bemutathattuk képeiket. A sorozat első részében Bánkuti András, Benkő Imre és Friedmann Endre sajtófotóit láthatjátok.
Az 1958-ban született Bánkuti András - aki a Mai Manó Házban működő Magyar Fotográfusok Háza egyik alapítója - érettségi után tette le fényképész szakmunkásvizsgáját, majd később elvégezte a MÚOSZ Újságíró-iskola fotóriporteri szakát. A Fotóművészet magazinnak adott interjúban elmesélte, hogy egy Csajka 2-vel kezdett el fényképezni, de megtudhattuk azt is, hogy fotós karrierje egy Ki tud többet a Szovjetunióról vetélkedőn kezdődött az első fotóiskolai év után: […] a verseny után odajött egy totálrészeg újságíró a Magyar Ifjúság képviseletében, és kért, hogy vigyek be majd néhány képet a szerkesztőségbe. Nem tudtam komolyan venni, ám néhány nap múlva telefonált, immár józanon, és megerősítette, hogy kellenek a képek, sőt, bátorított, hogy egyebeket is megmutathatok. Így hát a hónom alá csaptam a dokumentarista jellegű sorozataimból is. Akkoriban Batha László volt ott a rovatvezető-helyettes, megnézte és legnagyobb örömömre lehozta a férfi kozmetikáról szóló riportomat is. Ez olyan boldogsággal töltött el, hogy elhatároztam, mégsem régész leszek, hanem fotóriporter.
A képre kattintva Urbán Ádám kisfilmjében Bánkuti András mesél az 1990-ben készült Alkony című fotójáról.
Fotó: Bánkuti András: Alkony, Moszkva, 1990. november 6.
Benkő Imre – aki 1975-ben és 1978-ban World Press Photo díjat nyert - Kispesten született 1943 februárjában, de apja munkájának köszönhetően egy bakonyi bányászlakótelepen nőtt fel Ajkán. Húszévesen ismerkedett meg a fényképezéssel, amikor emlékképeket készített barátokkal, és úgy megtetszett neki, hogy a megtakarított pénzéből versenybicikli helyett inkább egy Altix gépet vett. 1968-ban megnyert egy országos fődíjat, és ismeretlenül az MTI-be hívták. „Reggeltől késő estig dolgoztam, bizonyítanom kellett. Rengeteg téma, helyszín és arc. Megedződtem, és mindez megalapozta a későbbi látásmódomat. Soha nem MTI-stílben akartam fotózni, hanem az adott szituációból a legjobb képi megoldást kihozni. Pályám elején, amatőrként tömörebben fogalmaztam meg a képeket, többet használtam teleobjektívet. MTI-fotósként persze dolgoztam nagylátószöggel, de 1977-ben volt egy élményem: készítettem egy olyan nagylátós képet, amelyen egyszerre megnyílt a tér, és a kép mélységében is minden éles volt. Tudatosan talán akkor éreztem rá erre a sajátos dokumentarista szemléletre, amit Cartier-Bresson vagy Koudelka képvisel. Ez a váltás eredményezte, hogy a szó igazi értelmében közelebb kerültem az emberekhez, mert ilyen lencsével közel kell menni. Már a bányásztelepi évek is meghatározók voltak, valószínűleg ezek a beépült élmények is inspiráltak. 1987 óta fotózom az ózdi Kohászati Művek leépülését, és ez a visszalátogatósdi mind a mai napig tart amolyan utómunkaként. Kitartóan ingáztam Budapest és a gyár között, mert éreztem, hogy itt valami fontos és megrázó dolog történik a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet során. Sorsok dőltek össze a rendszerváltás hozadékaként.”
A képre kattintva Urbán Ádám kisfilmjében Benkő Imre mesél az 1989-ben készült fotójáról.
Fotó: Benkő Imre: Karbantartók, Kohógázüzem, Ózd, 1989
Friedmann Endre fotóriporter, az MTI örökös tudósítója - aki nem azonos az ugyanezen a néven született Robert Capával - 1934. július 4-én látta meg a napvilágot Budapesten. Gyermekkorában egy Andrássy úti fényképészboltban került először közel a fotózáshoz: a bolti alkalmazottak hatszor hatos Agfa-filmeket hívtak elő, és a gurigák, amelyekre a filmet tekercselték, megfelelő játékszernek bizonyultak az élénk képzeletű kisfiú számára. Később - mivel hiába vágyott egy Diki nevű boxgépre - feltalálta a masina nélküli fotózást. Kiszúrt egy-egy embert az utcán, órákon át követte, és csak szemmel "fényképezte". 1951-ben félbehagyta a Közgazdasági Szakközépiskolát és sikerült felvétetnie magát segédmunkásnak a Magyar Fotó Állami Vállalathoz, a Magyar Távirati Iroda egyik jogelődjéhez. 1952-ban következett be életében a nagy fordulat egy kölcsönbe kapott Zorkij fényképezőgépnek és talpraesettségének köszönhetően. Észrevette, hogy a pákozdi csata évfordulóján rendezett szeptember 29-i ünnepségen, melynek díszvendége Farkas Mihály honvédelmi miniszter volt, a cég hivatalos fotósa nem érkezett meg, ezért hirtelen kilépett a Himnuszt hallgatók mozdulatlan sorából, és elkezdett kattintgatni. "Hőstettének" meglett a jutalma: gyakornoki besorolást kapott, majd nemsokára már fotóriporterként dolgozhatott. 1973-ban négy hónapot töltött Vietnámban ahol egy folyóban állva fényképezte a hadifogolycserét, s életveszélyes fertőzést kapott. Az ott készült fotóival 1974-ben elnyerte a World Press Photo aranyérmét.
A képre kattintva Urbán Ádám kisfilmjében Fridmann Endre mesél az 1973. március 26-án készült Fogságból a szaabadságba című fotójáról.
Fotó: Friedmann Endre: Fogságból a szaabadságba. A boldog találkozás pillanatai: a Dél-Vietnami Ideiglenes Forradalmi Kormány harcosai a Thach Han folyóban találkoztak a saigoni rezsim fogságából szabadult társaikkal. Quang Tri, 1973. március 26.
(forrás: magyarnarancs.hu, fotomuveszet.net; mtva.hu; )
A hajótöröttekről, háborús áldozatokról és egy halálos tűzesetről készített három, ritkán látott Pulitzer-díjas sajtófotó történetét ITT találod.
