2013-ban előkerült egy exkluzív hangfelvétel, amelyen az utókor először hallhatta Robert Capa hangját. A fotótörténet egyik legjelentősebb magyar származású haditudósítójával 1947-ben készült interjút a fotóművész születésének százéves évfordulója alkalmából a New York-i Nemzetközi Fotográfiai Központ és a Libération című francia napilap tette közzé honlapján. Brian Wallis, a New York-i Nemzetközi Fotográfiai Központ főkurátora, műgyűjtő vette észre az eBay árverési portálon, hogy az Egyesült Államokban valaki eladásra kínál rádiófelvételeket, köztük a Capával készült interjút. Wallis kínálta a legtöbbet, így az árverésen sikerült megszereznie az egyedülálló felvételeket tartalmazó vinyl-lemezt. "Mindannyian teljesen fel voltunk kavarva. Egyszer csak itt volt, mellettünk, közel hozzánk. Csak ez az egy dimenzió hiányzott belőle, a hangja, amely kevésbé mély, mint képzeltük, egyszerre melankolikus és játékos, és ez az utánozhatatlan (magyar) akcentus.... Capa, aki több nyelven is elboldogult, németül és spanyolul is, 1941-től az angolt használta, úgy is írt" - nyilatkozta Cynthia Young, a Nemzetközi Fotográfiai Központ Capa-gyűjteményének vezetője.
A Libération szerint az interjút 1947. október 20-án az NBC-hez tartozó helyi rádió, a WNBC stúdiójából reggel fél kilenckor sugározták. A stúdióban a Hi Jinx! magazin két műsorvezetője, Jinx Falkenburg manöken és férje, Tex McCrary volt jelen. Vendégük aznap reggel - két nappal 34. születésnapja előtt - Robert Capa volt, akit a Slightly Out of Focus (Kissé elmosódva) címmel megjelent önéletrajzi kötete apropóján hívtak meg. A lap szerint eredetileg úgy volt, hogy Steinbeck is részt vesz a beszélgetésen, de az író torokgyulladása miatt lemondta az interjút.
A WNBC amerikai rádióban készült 23 perc 35 másodperces angol nyelvű felvételen Robert Capa - akit a műsorvezetők Bobnak szólítanak - az életrajzáról megjelent kritikákról, a Szovjetunióban John Steinbeckkel tett utazásáról és az egyik leghíresebb képéről, a spanyol polgárháborúban 1936-ban készült A milicista haláláról is beszél. 

A budapesti Capa Központ jóvoltából a rádióinterjút - kizárólag a Mai Manó Ház blogján - magyar nyelven is elolvashatod.

Fotó: Ruth Orkin: Robert Capa in a Café, Paris, France, 1951

Tex McCrary (T) : Hadszínterek, több szorult helyzet, mint amennyit bárki is átélt vagy átélhet. Nos, Bob, adásban vagy, és sajnálatos módon nem tudsz úgy beszélni, hogy cigaretta van a szádban. Kemény dolog ez. Adásban vagy, de mondd csak, legutóbb, amikor találkoztunk, akkor szigorúan csak fotográfus voltál, de most, miután elolvastam új művedet, a Kissé elmosódva című könyvet – ez a könyv címe, mondom újra, nem egy irodalmi kritika a könyvről, a Kissé elmosódva az a cím. Szóval megszűntél pusztán fotográfusnak lenni, egyben íróvá is váltál. Hogy tetszik a mostani, új életed?

Robert Capa (C) : Ó, Tex, nem is tudom, annyit elmondhatok, hogy amikor a könyvem megjelent, akkor szerencsére nem tartózkodtam itt, szóval egyáltalán nem izgultam miatta. Moszkvában voltam épp, a nagykövetségen, és ahogy az újságokat futottam át, kezembe akadt a New York Times, a napilap, amiben volt egy elég terjedelmes könyvkritika, amit elolvastam kétszer, háromszor, és egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy ez most pozitív-e vagy sem. Szóval hazavittem magammal, ahol John Steinbeck, akivel együtt utaztam, szinte szó szerint látta rajtam a kínlódást.

T: Neki már elég nagy tapasztalata van abban, hogy könyvkritikákat olvasson a saját műveiről, mit gondolt a te könyvedről?

C: Ó, ő először azt mondta, hogy ha van egy csöpp eszem, vagy valami ilyesmi, akkor ne olvassam ezeket egyáltalán. Egy kicsit el is szégyelltem magam, de azután rendszeresen kijártam a WC-re, hogy újraolvassam a kritikát.

R: Ötödjére és hatodjára is....

C: Igen, és ő nagyon helytelenítette az egészet.

Jinx Falkenburg (J): De azért kedvelted ezt az első könyvkritikát a New York Daily Times hasábjain, ugye, Bob?

C: Nem, nem jutottam dűlőre vele, volt, amikor kedvesen hátba veregetett, máskor meg más helyen belém rúgott egyet. De aztán ... nem sokkal azután elindultunk, és amikor megérkeztünk Prágába, tulajdonképpen meg akartam venni minden létező amerikai újságot, szomjaztam még több információra, és egy picit arra is kíváncsi voltam, hogy szót ejtenek-e bennük a könyvemről egyáltalán. Így bukkantam a Time Magazinra, és legnagyobb meglepetésemre a Time Magazin többé-kevésbé pozitívan írt róla. Olyasmiket írtak...

T: Nos, én azt hittem, hogy ott amolyan családtagnak számítasz egy kicsit.

C: Igen, de ők szeretnek családon belül gonoszkodni.

T: Oh, ez bizony igaz, ez bizony igaz.

J: Tehát akkor Prágában már jobban érezted magad, mint Moszkvában.

C: Ó, Prágában már biztos voltam benne, hogy befutottam. De azután le kellett ugranom Budapestre, ahol a kezem ügyébe kerül egy újabb magazin, ami újra, ööö, azt írta, hogy a képek szenzációsak, de íróként csapnivaló vagyok.

T: Ó... (Nevetgélés)

C: Tehát, amikor hazafelé repültem, találtam egy Sunday Herald Tribune-t, ami azt írta, hogy egy amolyan kis mini-Goya vagyok, vagy valami olyasmi, és ettől aztán megint hihetetlenül jól éreztem magam...

T: Azt írták, hogy kiváló vagy.

C: Ó, igen hihetetlenül jó, mégpedig minden tekintetben. De aztán sajnos megvettem újra egy Times-t, és abban elolvastam a Sunday Times kritikusának írását, aki azt állította, hogy én vagyok a legunalmasabb ember, akit valaha is olvasott.

T: (Nevetgélés)

J: Ó, ez borzalmas! Remélem, inkább a Tribune-t olvastad tovább!

C: Nem, úgy esett, hogy azóta sem olvastam egyetlen könyvkritikát sem.

J: Nem olvastál?

C: Nem.

T: Más szóval tehát megfogadtad John Steinbeck tanácsát. Egyébként úgy tudom, hogy ő ... nem fogjuk megnevezni a hotelt, ahol dolgoztál, de ha jól értem, akkor ma reggel is ő ébresztett téged, és reggelit csinált neked. Minden reggel ezt teszi?

C: Ó, nagyon keményen dolgozik az orosz útról készülő írásán, és tulajdonképpen együtt dolgozunk, ő korán kel, és reggelit készít, ezt nem tagadhatom.

J: Jó szakács John Steinbeck?

C: Igen, nagyon jó szakács. Képes egy lágytojást elkészíteni három és fél perc alatt.

J és T: (Mindketten nevetgélnek)

Fotó: Robert Capa: Önarckép Steinbeckkel, Moszkva, 1947 (Magnum Photos - ICP) 

T: Ez nagyon jó. De most térjünk vissza arra a riportra, amihez Oroszországban lőttél képeket, és a lövés alatt itt szigorúan a fotográfiára gondolok, nem arra, hogy lőttél valakire, vagy esetleg rád lőttek volna...

J: Igen, térjünk vissza az utazásra, hadd tudjunk meg többet arról az útról.

T: Milyen volt Oroszországban dolgozni? Úgy értem, hogy mi, a Vasfüggönynek ezen az oldalán, Bob, valami olyasmit képzelünk el, hogy tizenhat állig felfegyverzett ember figyelte minden mozdulatodat, aztán meg kellett küzdened a cenzorokkal, hogy bármit kihozhass onnan. Mihez fogható a fényképezőgép mögött dolgozni a Vasfüggöny túlsó oldalán?

C: Látod, már kétszer is kimondtad a Vasfüggöny szót, és, hogy is mondjam, én határozottan úgy gondolom, az igazi Vasfüggöny az egyféle zseb-Vasfüggöny, amit mindenki a saját fejében hordoz. A másik Vasfüggöny, nem is tudom. Egy kicsit talán létezik, talán akkor, ha határokról beszélünk, de nekem nem volt sok gondom.

T: Azt akarod mondani, hogy fényképezhettél, amit csak akartál, és nem akadt gondod a cenzúrával sem?

C: Ó, azért sohasem ilyen rózsás a helyzet, de ezt te is tudod.

T: Ó, nem, épp azt akartam mondani, hogy az túl tökéletes is lenne.

C: Például múlt télen Törökországban voltam, ahol a March of Time rádióműsor számára forgattam egy filmet, és ez egy olyan ország, amitől az ember elvárná, hogy sokkal barátságosabb legyen, mint Oroszország, és minden befolyást latba is vetettem, hogy átjöjjön az a film, mégis, sokkal több nehézségbe ütköztem a török forgatás alatt, mint Oroszországban.

T: Nos, össze tudnád hasonlítani, hogy milyen volt az amerikai sajtócenzorok alatt dolgozni a háború alatt, és milyen ma Oroszországban?

C: Ööö, nos most ismét két teljesen eltérő dologról beszélünk, és nem is hasonlítanám össze. Törökországot csak azért hoztam fel, hogy érzékeltessem, a világnak vannak olyan tájai, ahol a fényképezőgép és a sajtó mindig is egyféle tabunak számított. Az ember minél inkább keletebbre megy, annál kevésbé szeretik, ha fényképezőgéppel a kezében teszi, és ennek sok-sok oka van, melyek közül igen kevés mondható jónak.

J: De, Bob, azt mondtad, hogy neked nem is volt meg a kellő engedélyed a fényképezőgépeidre és filmnyersanyagra, amit magaddal vittél az orosz útra.

C: Általánosságban véve egyáltalán nem volt papírom semmihez, mivel itt, New Yorkban kérvényeztük a vízumokat, és Párizsban voltunk, amikor megkaptuk azokat. Olyan egyik napról a másikra módon történt, és nem tudtunk elmenni a konzulátusra, hogy beszerezzük a különleges engedélyeket. Tudtuk, hogy a repülőgép Moszkvában fog letenni minket, ahol, ha nem is épp vörös szőnyeggel, de mindenképp valamiféle szőnyeggel várnak majd minket, amin szépen bevihetem majd a nyersanyagokat. Aztán ahogy valójában történt, Stockholm felől érkeztünk, és a repülőgépünk leszállt Leningrádban vámvizsgálatra, és felszállt két orosz a gépre, minden egyes bőröndöt kinyitogattak, és kérdezgették, hogy mi micsoda, én meg azt mondtam, film. Mire egy egyikük azt mondta, harasho, aztán valamiről megkérdezték, hogy az mi, én meg azt mondtam, hogy még több film, ő meg azt mondta nu, én meg azt, hogy da, de még egyszer megnéztem, és azt hiszem villanólámpák voltak benne, szóval azt mondtam, nu da, mire ő mindent becsukott...

J: (félbeszakítva) És ez akkor azt jelentette, hogy minden rendben, és beléphetsz Oroszországba minden nyersanyagoddal együtt és...

C: (félbeszakítva) Így igaz, és amikor megérkeztünk Moszkvába a repülőtérre, semmilyen szőnyeg nem várt minket semmilyen színben, valójában még az útleveleinket sem kérte el senki, semmi ilyesmi, sőt, még azért sem jöttek, hogy bevigyenek minket a városba. Így hát stoppoltunk, és négy napig fel sem tűnt senkinek, hogy egyáltalán ott vagyunk. A Hotel Metropolban éjszakáztunk. Ezután mondhatni, hogy kaptunk valakit, aki kísérgetett minket, de amikor azt mondtuk, hogy Sztálingrádba akarunk menni, akkor mehettünk Sztálingrádba, és amikor azt mondtuk, hogy meg akarjuk nézni Grúziát, akkor megnézhettük Grúziát, az egész dolog meglepett minket és mindenki mást is.

J: De úgy képzelem, hogy mivel te és John Steinbeck a Herald Tribune számára fényképeztetek és írtatok cikket, meg egy könyvön is dolgoztatok, ők csak megtervezték valamennyire az utatokat, vagy hogy a Herald Tribune moszkvai irodája megszervezte, hogy merre menjetek.

C: Nos, túlbecsülöd az elismert amerikai újságok moszkvai befolyását, mivel rájuk nézve sajnos, ők semmi ilyesmit nem tehetnek, szóval ők inkább, és eléggé jogosan, egyszerűen csak irigyek voltak ránk és az utunkra. Azt hiszem, ennek főleg Steinbeck hírnevéhez volt köze, és talán főleg ahhoz, hogy mi már a legelejétől fogva elmondtuk, hogy mit szeretnénk csinálni: ami egész egyszerűen az volt, hogy mi nem akarunk politikával foglalkozni, csak azt szeretnénk látni, hogyan élnek az emberek. Elmondtuk, hogy azt szeretnénk fényképezni és megírni, amit látunk, és már a legelejétől fogva azt mondtuk, hogy mi nem akarunk pozitív vagy negatív hangot megütni, de azt sem ígértük soha, hogy nem mondunk ki valamit, amit akarunk, függetlenül attól, hogy az mellettük vagy ellenük szól. Nos, ők valahogy megbíztak ebben a hozzáállásban, sokkal inkább, mintha azt ígértük volna, hogy mindent a legpozitívabb színben tüntetünk fel, aztán hivatalból negatívba fordulunk abban a pillanatban, ahogy kitesszük a lábunkat.

T: Mesélj egy kicsit arról, hogy volt-e valami gondod a nyersanyag kijuttatásával, mi történt, amikor vissza akartad hozni a negatívokat?

C: Ó, ez egy vicces történet, mivel egész idő alatt próbáltam figyelembe venni a cenzúrát, és soha senki nem mondta, hogy cenzúrázatlanul kivihetem majd a nyersanyagokat, legyen az előhívva, vagy előhívatlan stb. Az indulásunk előtti utolsó napon hirtelen kaptam egy hívást, hogy adjam át minden nyersanyagom a cenzúra számára. Jött is egy fiatalember, és átadtam neki a nyersanyagokat, és 24 órán keresztül nagyon boldogtalan voltam. Másnap reggel a reptéren a fiatalember visszajött, és egy doboz volt nála, a doboz madzaggal átkötve, és egy plomba is volt rajta.

J: Mi volt rajta?

C: Egy plomba, tudod...

T: Egy pecsét.

C: Egy pecsét.

J: Áh.

C: És azt mondták, hogy erre a pecsétre szükség lesz a vámon, így nem lehet leszedni, majd valaki a határon eltávolítja azt a nyersanyagokról. Így hát repültem a lepecsételt dobozzal a kezemben, és ők egy szóval sem mondták, hogy kivágtak-e valamit, vagy sem. Azt sem mondták, hogy a nyersanyagom van-e a dobozban, vagy esetleg homok, így hát rázogattam a dobozt, és próbáltam a súly alapján megítélni, hogy ugyanannyit nyom-e, mint előtte, és meglehetősen izgultam. Kijevben aztán levették a pecsétet, és a repülőgép újra a levegőbe emelkedett, és pedig előhúztam a háromezer negatívot, és próbáltam rájönni, hogy mi hiányozhat.

J: Tehát akkor kiderült, hogy a nyersanyagok vannak a dobozban, és nem cserélték le őket homokra.

C: Nem, nem cserélték ki, és a java ott is volt, nagyon kevés hiányzott, amelyek nem is voltak fontosak, azt hiszem, azért, hogy...

T: Hogy megmutassák, hogy cenzúrázhatják.

C: Igen, tudod, hogy működik a cenzúra.

T: Határozottan tudom.

J: Nos, Tex és Bob Capa, van egy történetem, amit egy cenzor sem vágna ki, és most azonnal meg szeretném osztani veletek. Tex, ittál már Severin kávét valaki más otthonában?

T: Persze, Jinx, nem is egyszer. Miért?

J: Nos, hát nem volt pont olyan gazdag és jóízű, mint amit otthon szoktunk inni?

T: Imádtam volna, ha azt mondod, hogy mint amikor te csinálod. Hát persze, hogy olyan volt, Jinx, de hová akarsz kilyukadni?

J: Nos, csak azt akartam bizonyítani, hogy nem számít, hogy a Severin kávét ki főzi, az mindig teltebb ízű, mert a Severin egy teltebb ízű kávé.

(Szünet)

Fotó: Robert Capa: A milicista halála, 1936. szeptember
(forrás: wikimedia.org)

C: Látod, ez egy ravasz kérdés, mert soha nem tudhatod, hogy díjnyertes képet csináltál-e, vagy sem. Mert amikor fényképezel, akkor minden kép közel ugyanolyannak tűnik számodra, a díjnyertes kép a szerkesztők és a képet befogadó közönség képzeletén keresztül születik meg. Volt egyszer egy olyan képem, amit sokkal jobban értékeltek, mint bármelyik másikat, és fogalmam sem volt róla, hogy ez lesz, amikor elkészítettem. Egy különösképpen jó fénykép volt. Spanyolországban történt. Fotográfusi karrierem legelején esett meg velem, és a spanyol polgárháború legeslegelején. És a háború akkor amolyan romantikus dolog volt, ha el tudod képzelni.

J: Nem, nem igazán.

C: Pedig úgy volt, mert Andalúziában történt, és azok az emberek igencsak zöldfülűek voltak, nem voltak katonák, és percenként esett el valamelyikük nagy gesztusok közepette. Úgy gondolták, hogy ők valóban a szabadságért küzdenek, a jó ügyért harcolnak, és nagyon lelkesek voltak, én meg ott voltam a lövészárokban, velem úgy húsz miliciano, és az a húsz miliciano húsz öreg puskát szorongatott, a velünk szemközti domboldalon pedig ott volt egy Franco géppuska. Tehát az én miliciano csapatom abba az irányba lődözött jó öt percen át, majd felpattantak, és azt mondták „vámonos”, ki a lövészárokból, és megindultak a géppuska felé. A géppuska meg annak rendje és módja szerint tüzet nyitott, és lekaszálta őket. Így, akik megmaradtak közülük, azok visszajöttek, vakon lődöztek a géppuskás irányába, akinek természetesen volt annyi esze, hogy ne viszonozza a tüzet, majd öt perc múlva újra felhangzott a „vámonos”, és indultak megint. Ez az egész megismétlődött vagy háromszor-négyszer, negyedik alkalommal pedig egyszerűen csak kidugtam a fényképezőgépem a fejem fölött, és elkattintottam egy képet úgy, hogy oda sem néztem, amikor kiugrottak a lövészárokból. És ennyi volt az egész. Nem ott hívtam elő a fotóimat, visszaküldtem őket sok másik fotóval együtt, amit készítettem. Három hónapig maradtam Spanyolországban, és mire hazajöttem, híres fotográfus lettem, mert az a fényképezőgép, amit a fejem fölött tartottam, megörökített egy embert, amint éppen lövést kap.

T: Az egy nagyszerű fotó.

C: Valószínűleg a legjobb fotó, amit valaha csináltam. Sosem láttam a képet a fényképezőgép ablakában, mivel a fényképezőgép magasan a fejem fölött volt.

T: Persze, Bob, de azért ahhoz, hogy egy ilyen szerencsés felvételt készíthess, meg kellett felelned egy feltételnek, amit te magadra vállaltál: rengeteg időt kellett lövészárkokban töltened.

C: Igen, ez egy olyan szokás, amit szeretnék magam mögött hagyni.

T: Igen, emlékszem rá, amikor úgy láttalak, hogy előtte sok időt töltöttél a lövészárkokban a legutóbbi háború két-három szegletében is, és úgy tűnik, valahogy sosem sikerül felhagynod ezzel a szokással.

C: Nem én fogok megszabadulni ettől a szokástól, inkább remélem, mások fognak felhagyni azzal a szokásukkal, hogy lövészárkokat ássanak.

T: A-ha. Értem, hogy mire gondolsz. De Bob, ha már a karriered elejéről beszélgetünk, ugorjunk vissza egészen addig, amit John Hersey mondott rólad, hogy te vagy az ember, aki kitalálta saját magát. Elmesélnéd nekünk ezt a történetet?

C: Igen, annyit azonban szeretnék hozzátenni, hogy egy kicsit John Hersey az, aki kitalálta azt az embert, aki kitalálta önmagát, vagy hogy is mondjam, tudod, annyi feltételezés kering rólam, hogy inkább hagyom ezeket a feltételezéseket keringeni, mintha mindegyik igaz lenne, és ezzel alaposan összezavarok mindenkit.

T: Áh, a titokzatos ember.

J: Úgy érted, Bob Capa, hogy nem fogjuk tőled megtudni az igaz történetet?

C: Ó, hisz John már meg is írta, és egyébként is eléggé elcsépelt történet, hiszen ahogy biztos tudjátok, volt egy nevem, ami eléggé másképp csengett, mint a Bob Capa, és az egész régen történt, Párizsban, valamikor 1934–1935-ben, és az igazi nevem nem volt túlságosan jó, tudod, egy fiatal ember neve volt, aki nagyjából olyan lökött volt, mint most én, csak fiatalabb, és hát a régi nevemen képtelen voltam már megbízásokat szerezni. És akkor egy pillanatban hoztam egy döntést, hogy itt az ideje, hogy dolgozó emberré váljak, egy nagy fotográfussá stb., és ehhez égető szükségem volt egy új névre.

J: Mi volt az eredeti neved?

C: Ó, elég kínos ilyesmit nyilvánosan elmondanom, Andréval kezdődött, és Friedmann volt a vége, és ez a kettő összetartozott, de hagyjuk ezt egyelőre.

J: Rendben.

C: Tehát kitaláltam magamnak egy újat, és úgy gondoltam, hogy egy olyasvalami, mint például a Robert meglehetősen amerikainak cseng, és hát az ember nevének úgy kell csengenie, és úgy gondoltam, hogy a Capa megint csak elég amerikainak hangzik, vagy valami hasonlónak, és könnyű is kiejteni, így a Bob Capa jó névnek tűnt a számomra, és aztán kitaláltam, hogy Bob Capa egy híres amerikai fotográfus, aki Európába jött, de nem akar vesződni a francia szerkesztőkkel, mert azok nem fizetnek eleget. Ez egy olyan időszak volt, amikor sok minden történt Franciaországban, jött a Front populaire, sztrájkok stb., így csak odaosontam mindenhová a kis Leica gépemmel, készítettem néhány fotót, és rájuk írtam, hogy Bob Capa, amit így dupla áron adtunk el.

T: Tehát jártad a várost, és egy nem létező fotográfus képeit árultad...

C: Ó, engem csak úgy ismertek mindenfelé, aki előhívja Bob képeit.

T: Áh, értem, szóval te voltál az, aki előhívta a titokzatos Bob Capa képeit.

C: Igen, de persze egy napon fény derült mindenre, és akkor úgy döntöttem, hogy maradok Bob Capa, és ez eléggé kényelmes is.

J: Úgy döntöttél, hogy megmaradsz a névnél, mert szeretted a Bob amerikai hangzását.

T: És akkor eljöttél Amerikába, úgy értem, azután jöttél, miután amerikai nevet választottál, vagy jártál már itt korábban is?

C: Nem, nem, a családom akkor már itt élt, de én még nem jártam itt. Így nem sokkal később én is jöttem, hogy hivatalossá tegyem a nevem. De a Bob, az valami más dolog, úgy értem, tudtam a Robertről, de azt nem, hogy Bobnak becézik. Ha tudtam volna, nem is tudom.

J: És még a testvéred is, aki jelenleg a Life Magazin elismert fotográfusa, ő szintén a Capa nevet használja.

C: Hát, igen, nem sok választása volt, de megtartotta a keresztnevét, ami elég vicces.

J: Cornell?

C: Igen.

J: Úgy gondolom, hogy ez egy vicces név, egy jó név.

T: Nagyon könnyen beugrik az embernek, hiszen így hívnak egy amerikai főiskolát is.

C: Hát, nem tudom, ha ez őt boldoggá teszi...

T: Nos, a műsor hátralévő részében azt hiszem, elkezdelek Harvard Capa néven szólítani, Bob.

C: Hű!

T: Nézd, sikerült pár nagyon jó történetet kiszednünk belőled, de van még egy, amit hallottam, egy legenda, egy jól ismert tábornokról, és hogy hogyan kellett miattad otthagynia a Hálaadás-napi vacsorát. Ez Angliában történt, még mielőtt én megérkeztem oda, és mindig is szerettem volna megtudni, hogy mi igaz a történetből.

C: Tartsd magad szerencsésnek, hisz egy hónappal azután lettél híradóstiszt a légierőnél, hogy ez az incidens megtörtént. 1942-t írtunk, és a légierő épp csak megérkezett Angliába, én pedig elmentem Cheltenhambe, hogy fotókat készítsek az első Fortress gépekről, amelyek Európa fölött repültek. Ha emlékszel, abban az időben a repülési viszonyok rosszak voltak, és nem tudtunk túl sok tapasztalatot összegyűjteni, többnyire odabent ücsörögtünk, a jó kis vendégmarasztaló angol sárban, a reggeli eligazítások után pedig sosem volt repülés. És akkor ismerkedtem meg a pókerrel.

J: Pókerrel?! A kártyajátékkal?

C: Nem, sokkal inkább a tehetség játékával.

J: Ó... (nevetgél)

T: Az esélyek játékával.

C: Nem, nem. Ez a tehetség játéka.

T: Oké.

J: Rendben, tehát póker.

C: Az önpusztítás férfias művészete, ahogy mi neveztük. Akárhogy is, azok a srácok egy csomó új dolgot tudtak, mint például a „magas és alacsony”, a „vörös kutya”, a „püspök felesége”, meg ilyenek, melyekről én még soha nem hallottam, és eléggé szép ütemben vesztettem el a kiadásaimra szánt pénzeket. A játék többnyire kora reggelig tartott, és egyik reggel, amikor az idő megfelelőnek tűnt a repülésre, a fiúkkal tartottam, hogy csináljak pár képet. És azok a képek valahogy átmentek a cenzoron, mindenféle cenzúra nélkül, mivel én semmi olyat nem láttam rajtuk, ami kivetnivaló lehetne. Egyikük azt mondta, van itt egy kis fekete izé, amit nem tudok, hogy mi, itt, az orrnál, de rendben lévőnek tűnik. Szóval a következő héten egy angol magazin szerette volna lehozni a képeimet és a címlapra tenni azt a csodálatos képet, amin egy fiatalember áll az egyik Fortress orránál, a géppel a háta mögött, és ott van az a kis fekete dolog az orron. Sajnos a kis fekete dologról kiderült, hogy a bombázó titkos irányzéka, és aznap épp Hálaadás napja volt, a király pedig meghívta Eaker tábornokot és Spaatz tábornokot, akiknek ott kellett hagyniuk a vacsorát, és én iszonyatosan kegyvesztett lettem hosszú ideig, és ami azt illeti, még ennél is többe került a dolog.

J: Azt akarod mondani, hogy félbeszakítottad a király vacsoráját Eaker tábornokkal és Spaatz tábornokkal?

C: Igen, így tettem, és hadbíróság elé is kerültem, és az, hogy hadbíróság elé kerültem, vezetett oda, hogy hivatalosan is haditudósító lett belőlem. De ez már egy másik történet, amiért mindenki kifizeti a 3 dollár 50 centet, mivel benne van a könyvemben.

J: Ez egy jó ötlet. Örülök. Sose mondj el minden részletet egy történetből, Bob, mert annyira jók, mindig csak az elejét mondd el mindegyiknek, így majd mindenkinek meg kell venni a könyvedet, aminek a címe Kissé elmosódva, hogy elolvashassák a történetek befejezését.

C: Nos, igen, kedves barátaim, sorban lőjük le a csattanókat.

J: És mennyire imádom a címet! Kissé elmosódva. És Tex, mintha egyszer te is akartál volna valaminek hasonló címet adni.

Fotó: Robert Capa: Német orvlövészek elleni harcban elesett amerikai katona. Lipcse, 1945. április 18.
© Cornell Capa

T: Ó, ez szintén már egy másik történet. De addig is, ha már történeteket szedünk ki Bobból, úgy emlékszem, van is egy nagyon jó sztori, amit szeretnék felidézni, anélkül, hogy újraolvasnám a könyvedet. Arról a férfiról szól, akit utolsóként lőttek le a háborúban, és a fotóról, amit te erről készítettél.

C: Ó, igen. Az még ... éppen Lipcse előtt történt. Nyilvánvaló volt, hogy a háború hamarosan véget ér, hiszen tudtuk, hogy az oroszok már Berlinben vannak, és hogy nem sokkal Lipcse bevételét követően meg kell állnunk. Némi harcot követően aztán beértünk Lipcsébe, már csak egy híd volt hátra, amin át kellett kelnünk. A németek felvonultattak némi ellenállást, így nem tudtunk átkelni, és volt ott ez a hatalmas társasház, ami arra a hídra nézett, így arra gondoltam, hogy felmászok a legfelső emeletre, és készítek egy jó fotót Lipcséről a csata utolsó perceiben, vagy valami ilyesmi. Így hát felmásztam négy emeletet, és egy szép burzsoá lakásban találtam magam, ahol az erkélyen ott volt ez a fess fiatalember, egy fiatal őrmester, aki egy nehézgépfegyvert állított fel, hogy fedezze az átkelést. Először az ablakban állította fel a géppuskát, de nem volt elég kényelmes, így inkább kivonult a nyílt erkélyre és ott állította fel azt a nehézgépfegyvert. Én is kimentem hozzá, végigmértem, hogy képet készítsek róla, de aztán, istenem, a háborúnak vége, ki akar még egy képet látni valakiről, aki éppen lő? Ilyen képeket készítettünk akkor már négy éve, és mindenki valami másra vágyott. Egyébként is, mire ez a fotó eljutna New Yorkba, a szalagcímek már minden bizonnyal azt harsognák, hogy „Béke!”. Így hát nem igazán lett volna értelme. De olyan jól vasaltan nézett ki, egyike volt azoknak a férfiaknak, akik úgy festettek, mintha ez lenne a háború első napja – és még mindig őszintén hitt benne. Így hát azt mondtam, rendben, ez lesz az utolsó képem a háborúról, és felállítottam a fényképezőgépem, hogy csináljak egy portrét róla. És miközben másfél méterről fényképeztem, végzett vele egy mesterlövész. Tiszta, valahogy nagyon szép halála volt, és azt hiszem, erre emlékszem a legélesebben az egész háborúból.

J: És ő volt az utolsó, úgy gondolod, valószínűleg a legutolsó ember, aki meghalt a hivatalos háború alatt.

C: Így van. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg utolsó ember esett el, de valószínűleg ő volt a mi szektorunk utolsó embere, és ez a háború igazi vége felé történt.

T: Ez igazán hű képet fest a háború értelmetlenségéről.

C: Nem is kicsit. Számomra ez mindenképpen egy olyan fotó, amire mindig emlékezni fogok, mert tudtam, hogy másnap már elkezdünk felejteni. Így nagyjából egyértelműen fogalmazódott meg bennem az, hogy ő volt az utolsó ember, aki nem fogja elfelejteni a háborút.

T: Nos, Bob Capa, megpróbálunk majd újra és újra visszacsábítani ebbe a műsorba. Tudom, hogy beszélni fogsz John Steinbeck-kel együtt a Herald Tribune fórumán még ezen a héten, de szeretnénk mi is meghívni, gyere vissza hozzánk, amikor csak tudsz, feltéve, ha fel tudsz kelni ilyen korán reggel.

J: Igen, és ne feledjék, mindenki olvashatja ezeket a történeteket és még sok másikat is Bob Capa könyvében, a Kissé elmosódva oldalain. Az orosz történetekre pedig kicsit várniuk kell, mert azok John Steinbeck könyvével érkeznek.

T: Bob Capa képeivel kísérve. Köszönjük nagyon, Bob Capa! 

(forrás: capacenter.hu; icp.org; index.hu)

Robert Capa 5 ritkán látott fotóját ITT, az Európában először Magyarországon bemutatott színes képeiből pedig ITT találsz egy válogatást.