Az 1979-ben született Kovalovszky Dániel 1997 óta foglalkozik a fotográfiával. Az érettségi után elvégezte a Práter utcai fényképész iskolát, ahol a szakmai alapokat Rátonyi Magdolna fényképész fekete-fehér laborjában sajátította el. Ezt követően a MUOSZ fotóriporteri szakán folytatta a tanulmányait. Az iskolák elvégzése után 2001 és 2010 között számos dokumentarista sorozatot készített, melyek főként a magyarországi idősek otthonait és a kommunista éra máig „élő” lenyomatát mutatták be Csepelen, az egykoron virágzó ipari városrészben. Az elmúlt néhány évben hosszú távú konceptuális/dokumentarista sorozatokon dolgozott, melyben a táj-portré-tárgy hármas egység kapott erősebb hangsúlyt. Munkái számos hazai és nemzetközi kiállításon szerepeltek már, mai bejegyzésünkben négy (Öregek otthonai, Emlékgyár, Zöld csend, Beavatottak) sorozatát láthatod.
Kovalovszky Dániellel 2016. március 22-én, kedden az Útközben programsorozatunkban Winkler Nóra beszélget a Mai Manó Házban.
Öregek otthonai (2003-2006)
Kovalovszky Dániel képsorozatában elmondja, hogy milyen a család működésének megváltozása miatt otthonokban lakó idősek élete. A generációk együtt maradásának feltételei megváltoztak, a hagyományos családmodell felbomlott, így a sok tapasztalattal, megélt tudással rendelkező idős generáció kiszorult az élet napi körforgásából és sokan közülük speciális környezetben, intézetekben élnek, elszigetelten. Vajon számukra mi jelenthet még örömteli pillanatot, megtalálhatják-e még a napok egyhangú ritmusában saját helyüket, átadhatják-e tudásukat, megélhetik-e érzelmeiket? Miközben válaszokat találhatunk az arcokba írt élettörténetek olvasása közben, szinte részeseivé leszünk a fájdalmas, lassú elmúlásnak. – írta Csizek Gabriella a Folyamatos Jelen katalógus-sorozatunk harmadik kötetének előszavában.
Kovalovszky Dániel olyan embereket fényképezett, akikre nem azt mondjuk, hogy gyermek, vagy anya, vagy apa, hanem csak ennyit: öreg. A megnevezésben sincsenek benne, még a hiányzó viszonylataik sem. Az Öregek otthonai sorozat egyik legszívszorítóbb képén egy néni áll egy udvaron, botja a kezében, az óráját nézi. Mellette a fehér kerti asztalnak támasztva a székek, lefelé néznek, rájuk már ne üljön senki. A napnak vége. Hogy az életet kezdeni vagy befejezni nehezebb légüres térben? Valószínűleg összehasonlíthatatlan terhekről van szó. (Somogyi Zsófia: Folyamatos Jelen, Fotóművészet, 2008/4)
Fotó: Kovalovszky Dániel: Részlet az Öregek otthonai sorozatból, 2003-2006
Fotó: Kovalovszky Dániel: Részlet az Öregek otthonai sorozatból, 2003-2006
Fotó: Kovalovszky Dániel: Részlet az Öregek otthonai sorozatból, 2003-2006
Fotó: Kovalovszky Dániel: Részlet az Öregek otthonai sorozatból, 2003-2006
Emlékgyár (2007-2010)
Kovalovszky Dániel Emlékgyár című sorozatát a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj támogatásával 2008-ban készítette. A „Kelet-felé” ismert, sajátos közös múlt egyik legmarkánsabb emlékét, a hajdani munkás öntudat szimbólumát, a Csepel-műveket választotta témájául. A fiatal fotográfus, hogy tisztes távolságban tartsa magát a gyár és környékének képi megfogalmazása során, középformátumú gépet használ. Kívülálló kíván maradni, de hogy egy közös emlékképet alkosson mégis egyfajta kollektív-szemszögből láttat. Fotóin megjelennek az eredeti funkcióiktól megfosztott épületek, a rendszerváltás óta relikviává vált tárgyak és a múlt díszletszerű terében élő emberek.
Csepel, a magyar főváros, Budapest egyik kerülete, ahol a rendszerváltás után több mint húsz évvel is a kommunista világ máig élő lenyomata látható. A 19. század virágzó, világszínvonalú gépgyártó ipartelepének lassan lebomló szigete, amely mára csendesen elrozsdásodott. Az iparos szellem és remények kiveszése, a „vas és acél ország” mítoszának megfakulása, emberek lakta emlékhelyként konzerválta az egykori munkás öntudat fővárosi szimbólumát. Tízezrek valamikori munka- és lakóhelyét – a békebeli ipari csarnokokat és később hozzá nőtt panelrengeteget – sem a kilencvenes években elképzelt olimpiai falu, sem egy remélt világkiállítás terve nem mentette meg. Aki mégis maradt, az állandósult múlt idő ellenére maradt, a rég nem világító neon vörös csillag árnyékában. - írta Kovalovszky Dániel Emlékgyár című sorozatáról.
Fotó: Kovalovszky Dániel: Részlet az Emlékgyár című sorozatból, 2007-2010
Fotó: Kovalovszky Dániel: Részlet az Emlékgyár című sorozatból, 2007-2010
Fotó: Kovalovszky Dániel: Részlet az Emlékgyár című sorozatból, 2007-2010
Zöld csend (2011- )
Ha a fák területére lépek, akkor átadhatom magam a nyugodt keresésnek, és egy időre lemondhatok az ember alkotta világról. Ilyenkor hirtelen létrejön körülöttem egy új tér. A vágyott végtelen, érintetlen tér. Ekkor kezdhetek el igazán lélegezni, és úgy érzem, együtt lélegzem a természettel. Roppant erejű csend ez, amelyben az ember meg tud érezni valamit abból a nagyságból és abból a nyugalomból, amit az évmilliókon keresztül növekvő élet kiterjedése jelent. Az erdőben – ha nem jár benne éppen ember – minden tökéletes. Rossz vagy hibás nem lehet semmi. Az elszáradt ágak, a lehullott levelek, a villám sújtotta törzsek mind olyanok, amilyennek lenniük kell. Ez az alap, a mérce, az etalon, a száz százalék, amihez igazodni kell. Nincsen semmi fölösleges, nem hiányzik semmi, minden úgy és ott van, ahogyan és ahol lennie kell. A csend a legbarátságosabb, leglágyabb anyag, amelyen azonban nem lehet csak úgy keresztül csörtetni. A csend csak a csendes embereket ereszti magán keresztül. Ilyen a természete.
A csend képlékeny deviza. Néha fizetni lehet vele, néha ráfizetni. Néha magasan van az árfolyama, néha nagyon mélyen. Néha sokat ér, máskor keveset. Mostanában sokat. (Kovalovszky Dániel)
Fotó: Kovalovszky Dániel: Táncoló Erdő, Lengyelország, 2012 
Fotó: Kovalovszky Dániel: Halott Fenyő, Pilis, Magyarország, 2011 
Fotó: Kovalovszky Dániel: Fagyott Virágok, Monor, Magyarország, 2012
Beavatottak (2013-2014)
29 éves koromig csak érintőlegesen, felszínesen foglalkoztatott a halál kérdése, de az élet mégis rákényszerített arra, hogy szembesüljek vele, hisz ekkor veszítettem el az édesanyámat. Addig ő jelentette számomra a legfőbb éltető energiát és biztonságot, neki köszönhetem az életem. Sokáig nem tudtam mit kezdeni azzal a végtelen űrrel és mély fájdalommal, ami a halála után ittmaradt. Nem volt más választásom, helyet adtam a gyásznak és elkezdtem feldolgozni a veszteségét, hogy tovább élhessem az életem. Lezárult egy korszak, végleg felnőtté váltam. Sokáig képtelen voltam elfogadni, hogy édesanyámat földi valójában már soha többé nem láthatom viszont. Talán csak valamiféle megnyugvást kerestem, hogy jó helyen van, hogy már nem fáj neki semmi és halálával nem szűnt meg létezni. Hinni szerettem volna, hogy továbbra is lát minket, tud rólunk. Nyugtalanító kérdések sokasága szakadt rám, amelyekre nem találtam választ. [...] Az egyetlen út, amiben hittem és ami komoly áttörést jelentett a veszteségem feldolgozásában, nem volt más, minthogy olyan emberekkel beszéljek a halálról, akik már a közelében jártak, vagy valamilyen formában át is élték azt. A fotósorozatom szereplőit vallási, egzisztenciális, társadalmi hovatartozás nélkül választottam ki.(Kovalovszky Dániel)
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014 Dobronay László, A halál oka: autóbaleset, Fót, Magyarország, 1993.
Fotó: Kovalovszky Dániel: Beavatottak, 2013-2014 Dobronay László: „...Egy olyan hely, minthogyha egy rét lenne, de nem rét. Mintha tele lenne virággal meg növényekkel, meg lelkekkel és ott szabadság van és azt érzed, hogy mindenhonnan mintha valami éteri zene szólna. De nem zene, mert bennem is van. Olyan szeretet vesz körül, ami éget. Olyan fény van, ami, ha a lámpába belenézel, akkor éget. Vagy a napba belenézel akkor nem tudsz belenézni. Sokkal erősebb volt és bele tudtam nézni. Szürkés ezüstös színbe borult az egész táj. Megjelentek azok a szeretteim, akiket addig elveszítettem életemben. Ráismertem édesapámra...”
A bejegyzésben látható sorozatok további képeit korábbi posztjainkban találod:
Öregek otthonai (2003-2006)
Zöld csend (2011 - )
Beavatottak (2013-2014)
Kovalovszky Dániel weboldalát ITT találod.
