A Hirosima és Nagaszaki bombázásáról készült fényképek a bombázás napján (1945. augusztus 6., illetve 9.) nem jelentek meg az amerikai újságokban. A légi felvételeket George R. Caron, a bombát Hirosimába szállító Enola Gay nevű repülőgép faroklövésze készítette. A következő hetekben számos helyen megjelentek, például a Life 1945. augusztus 20-i számában. Noha sokan ekkor látták először a 6000 méterrel a város fölött lebegő magas, boltozatos tetejű felhőt, a hirosimai képek alig emlékeztettek az atomkorszak jelképévé vált gomba alakú felhőre. A Life azonos számában megjelent, a nagaszaki robbantást ábrázoló Charles Levy által készített fénykép már élethűbbre sikeredett.
Köszönet a Typotex Kiadó munkatársainak, akik engedélyükkel lehetővé tették, hogy a gondozásukban megjelent Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve - A fényképezés kultúrtörténete című könyvében található írást a Mai Manó Ház blogján is bemutathattuk.
Fotó: Gombafelhő Hirosima (balra) és Nagaszaki (jobbra) felett, 1945. augusztus 6/9. (wikipedia.hu)
Az atomrobbantást követő por- és törmelékfelhő felszárnyaló oszlopának jellegzetes alakját a japán bombázásokat megelőző próbarobbantások katonai leírásaiban hasonlították először gombához. A hasonlóság valójában már azelőtt beépült a köznyelvbe, hogy az 1946-os, Bikini-atollnál végzett próbarobbantás világosan kivehető gombafelhőt eredményezett volna. A nagyközönség fényképeken, filmhíradókban és a televízióban többször is megnézhette a Bikini-atollnál keletkezett atomfelhőt. A sors különös fintoraként később e csendes-óceáni sziget adta a híres fürdőruha nevét.
Fotó: Ismeretlen fényképész: Atomfelhő a Bikini-atollnál végzett robbantás után, 1946. Zselatinos ezüstnyomat. National Archives, Washington, D.C.
A hirosimai és nagaszaki pusztításról szóló légi felvételek már néhány héttel a bombázás után megjelentek az Egyesült Államokban, de az embereket és épületeket ért károkról készült japán fényképeket még a megjelenés előtt elkobozta az Egyesült Államok hadügyminisztériuma. 1946 augusztusában a Bikini-atollnál végzett kísérletről szóló filmhíradóban a hirosimai robbantást követően készített japán filmből is bevágtak néhány képet. A New York Times beszámolója szerint a képeken látható áldozatokat „mintha acetilénes fáklyával égették volna meg”. A New Yorker még ugyanabban a hónapban leközölte John Hersey író érzékletes írását a Hirosimában tapasztaltakról. A japán fényképészek által készített képeket csak a Life egyik 1952-es számában láthatta az amerikai közönség. Amikor a Time magazinban képek jelentek meg az első hidrogénbomba-robbantásról (1954), a félelmet sugárzó, majd azt morbid humorral feloldó vezércikk éreztette a közvélemény aggodalmát a közelgő atomháborúval kapcsolatban. A Hirosimát és Nagaszakit követő áhítat és hazafiasság az 1950-es években szertefoszlott a közvéleményben, és lassanként terjedt az atombombával kapcsolatos szorongás. Az atomenergia mégis komoly, bár ellentmondásos lehetőséget jelentett a jövőre nézve. Egyesek szerint az atom kihasználása előrevetítette az utópisztikus jövőt, amikor az atomhatalom megszabadítja az emberiséget a munkától, az atomgyógyászat segítségével pedig betegségeket gyógyíthatnak. Mások viszont az atomkísérletek hatására egyre pesszimistábban viszonyultak az emberi természet sötét oldalához.
Fotó: Time magazin címlap, 1954. április 12.
A II. világháborús vereség a tánc, a film és a fényképészet világában alkotó japán művészek számára kérdéseket vetett fel a háború utáni nemzeti identitással kapcsolatban. Mark Holborn megállapítása szerint „a háború után készült japán fényképek között egyet sem találunk, amely ne árulná el, hogy mennyire hatottak 1945 már-már felfoghatatlan eseményei a nemzet kollektív képzeletére”. A háború után készült japán műalkotásokban a háborús élmények visszhangoznak, a témák a halál, a pusztulás és a vereség körül forognak. Az atombombázást követően a hagyományos japán művészetben ritkán ábrázolt emberi anatómia a rombolás és a kitartás ellentmondásos jelképeként robbant be. A háború utáni japán fényképészetet az ezt ellensúlyozó normalitás iránti vágy is átszőtte. Mivel a japán múzeumok nem foglalkoztak fényképek kiállításával és gyűjtésével, a fotók elsősorban könyvekben terjedtek. Ennek következtében a japán fényképészek képsorozatokban gondolkoztak. A könyvoldalakon egymást követő képek a nyomdai tinta mély, egyhangú fekete-fehérében jelentek meg. A szép fényképnyomatok leginkább portfólióban vagy galériában értékelhető szürke skálájának finomságai másodlagossá váltak.
Amikor az 1950-es évek elején az USA hatóságai feloldották az atombombával kapcsolatos képekre vonatkozó tilalmat, a fotósok egy része megpróbálta jelentéssé formálni Hirosima és Nagaszaki tapasztalatát. A háború utáni Japán ikonográfiájában az élet és a halál legfontosabb jelképévé az atombomba emberek és a polgári élet körében okozott dúlása vált.
Ken Domon (1909–1990), a sokrétű érdeklődéssel rendelkező – így a japán műalkotások fotózásával is foglalkozó – fényképész 1958-ban adta ki Hiroshima című, a robbanás túlélőit kíméletlen őszinteséggel bemutató könyvét. A japánok többsége ebből a könyvből ismerte meg a bombázások történetét. Domon azzal is felhívta a figyelmet Hirosima lakóinak kitartására, hogy húsz évvel első kötetének megjelenése után kiadta Living Hiroshima (Az élő Hirosima) című könyvét. A családi életet és a hétköznapi élet boldogságát ábrázoló képeken gyakran nyilvánult meg az a vágy, hogy az atomsugárzás után az élet visszatérjen a rendes kerékvágásba.
Fotó: Ken Domon: Hirosima, Az atombomba áldozatainak esküvője, 1957. Zselatinos ezüstnyomat. Ken Domon Museum of Photography, Jamagata, Japán
(forrás: Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve - A fényképezés kultúrtörténete, Typotex Kiadó, 2015, 350-351. oldal)
A Hirosimára dobott atombomba szörnyű pusztítása után két hónappal Truman elnök 1150 katonát és civileket, - köztük fotósokat - küldött a városba. Ez a speciális katonai csoport azzal a céllal érkezett, hogy elemezze és dokumentálja Hirosima megmaradt épületeinek fizikai állapotát. Az ekkor készült képekből ITT találsz egy válogatást!
