Az idén ötvenéves Bartis Attila eddigi legnagyobb fotókiállítása az elmúlt években készített felvételeit mutatja be, az alkotó második otthonául választott Indonéziában készült sorozatokat állítva a tárlat középpontjába. A mintegy nyolcvan fekete-fehér nagyítás a galéria két szintjén nem egy távoli táj felfedezésével kecsegtet, hanem ellenkezőleg, a szerző fotográfiával kapcsolatos elképzeléseit mutatja meg a képek egyéni kompozíciós rendje és témaválasztása révén.
Bartis regényei (A nyugalom, A vége) Amerikától Kínáig nemzetközi hírnevet hoztak számára, de írói tevékenysége mellett pályáját végig kísérte a fotográfia is. Bár fényképezést tanult, megélhetésként nem ezt a szakmát választotta, annak ellenére, hogy korai portréi a kilencvenes évek elején már felkeltették a kritikusok figyelmét. Az utóbbi harminc évben az írás, azaz a gondolat rögzítése, és a kép, vagyis a látható pillanat megörökítése párhuzamosan, egymást kiegészítve kötötték le művészi figyelmét. A képek által kiváltott asszociációk, a sorozatok szerkesztésének elvei felismerhetők prózájában is. Nem véletlen, hogy regényeiben és drámáiban is többször feltűnik a fotográfus alakja, hősei kamerát vesznek kezükbe, és osztják meg az olvasóval a felvételek készítésének gondolati indítékait és dilemmáit.  

Fotó: Bartis Attila: Sárkány, Parangtritis, Jáva, 2016 

Bartis most bemutatott felvételei mind fekete-fehérek, és a kép, mint műtárgy elkészültét is a legnagyobb odaadás övezi a munkája során. Ragaszkodásának oka e mesterség műves eszközeihez és anyagaihoz a tisztelet, ami egyaránt vonatkozik a fénykép elkészítésére szánt időre és kép készítése pillanatának kitüntetett voltára. Nem dokumentarista fotós, képeivel nem az időt, a hely és a pillanat hangulatát kívánja visszaadni a nézőnek, hanem műalkotásokat hoz létre, amelyek alkotóelemei a valóság éppen a felvétel pillanatában elé táruló részletei. E véletlenszerű összefüggések megragadásában nagy szerepet játszik a fekete-fehér nyersanyag, hiszen a színek elvétele a látványból hozzásegít ahhoz, hogy a világnak olyan viszonyai táruljanak fel munkáin, amelyek csak a szürkeskála absztrakciós ereje révén válnak láthatóvá. Ha azt vizsgáljuk, hogy az írói képzelet, vagy egy képi kompozíció ötlete hogyan határozza meg az elkészült művet, akkor az erre adható választ a művész az önmaga kettősségében éli meg. Íróként történeteket, ok-okozati láncokat vet papírra, hogy azok újabb gondolatokat szüljenek az olvasóban, de fotográfusként ez épp fordítva van: kamerájával történetek helyett helyzeteket, formákat, motívumokat keres, de képeinek hatása számára is újszerű, sokszor nem várt összefüggéseket tár fel, mintha a valóság egy öntörvényűen működő mechanizmus volna. Míg az írás folyamata során nem tud szerepet kapni a meglepetés, addig a fotográfus számára a kép kiváltotta képzettársítás vagy feszültség nem várt összefüggéseket tartogat.
Bartis most bemutatott munkáinak nagy része bár Távol-Keleten készült, nehéz lenne beazonosítani a képek keletkezési helyét és idejét. A kiállítást egy rá jellemző, egyéni dramaturgiával és dinamikával rendezi meg, amiben nagy szerepet kap a két különböző méretválasztás (66 x 99 cm és 24 x 36 cm), valamint a felvételek párosítása is. A műveket, mint oldalpárokat mutatja be, asszociációra, képi ellentétekre vagy épp hasonlóságokra épít, amiben néhol szerepet kapnak korábbi, Európában készült felvételek is. Az így bemutatott anyag a műtárgy egyediségét az örökös összehasonlíthatósággal és párosítással elmozdítja abból a pozícióból, ami a fényképet a valóság és az idő kiemelt megörökítésévé tenné. A pillanatok variációkban, de ismétlődhetnek, egy kompozíció máshol és máskor felidézhető, így a fotográfia is átértelmezhető, képalkotó eljárássá válik. A kicsi és a nagy kép, mely közelről és távolabbról szemlélhető, a néző kiállítótermi mozgására hat, és azt sugallja, hogy a világ hol megfejtésre váró titok, hol pedig feltárul, megmutatja magát, hogy leleplezze az összefüggéseiben rejlő ismeretlent.
Bartis Attila kiállítása egy különleges felfedezést ígér, ami a fénykép készítésének műfaji nyitottságát és irodalmi aspektusát ismerteti meg a nézővel. Készítője személyén, kettős pozícióján keresztül bepillantást enged egy munkamódszerbe és egy fotográfiáról alkotott felfogásmódba, ami azt igazolja, hogy a kép egyszerre a valóság időből kiragadott része, és egyszerre egy eseményfolyam megszakított állapota, egy elbeszélés mondata, ami e dualitásában képes csak visszaadni világunk összetettségét és sokoldalúságát. - írta Petrányi Zsolt művészettörténész, a kiállítás kurátora.

A Mai Manó Házban megrendezett - 2018. május 13-ig látogatható - kiállítás fotóiból a képre kattintva találsz egy galériát!  

(forrás: maimano.hu) 

A kiállítással egy időben jelent meg Bartis Attila első klasszikus, nagy méretű fotóalbuma, mely a Mai Manó Ház könyvesboltjában is megvásárolható.
"E fotográfiák Bartis Attila világának csak elenyésző töredéke. És mégis mindaz megtalálható rajtuk, amiből Bartis világa épül. Az ösztönösség. A természetesség és valószerűtlenség. Az érzékiség. A személyesség. A pontosság. Ezek tökéletes aránya. A kegyetlen művészi erő.
Nincs a képeknek semmi festményszerűsége, mégis ott érezzük a háttérben Giorgio de Chirico és Caspar David Friedrich rejtélyességét, melankóliáját. Kőlépcsők, sötét sűrűségek és megrendítő égboltok, valószínűtlen terek és fények, iszkoló kutyák. Minden képen ugyanaz az összetéveszthetetlen, kísérteties-hidegleléses világlátás, mint Bartis prózájában." (Kemény István)

Bartis Attila: A szigeteken
Megtekinthető: 2018. március 1. -  május 13.
Kurátor: Petrányi Zsolt művészettörténész