A XIX. század utolsó évtizedeiben döntő fordulat következett be a fotótechnika fejlődésében, mely gyökeresen megváltoztatta a társadalom és a fotográfia viszonyát. 1871-től új fényérzékeny nyersanyagként általánossá vált Richard Maddox (1816-1902) találmánya, a száraz eljárás, melynél a papírra, később celluloid szalagra, ill. síkfilmre felvitt, zselatinban eloszlatott brómezüst száraz állapotában is megőrizte érzékenységét. Néhány éven belül érzékenysége jelentősen meghaladta a kollódiumos lemezét, s színérzékenysége, a színeknek fekete-fehér tónusokkal való visszaadása is megfelelő volt. így lehetővé vált a nyersanyag előre gyártása és a felvétel elkülönítése a laboratóriumi munkától. Már nemcsak a bonyolult műveletekhez értő professzionális fényképészek foglalkozhattak a fotográfiával, hiszen a brómezüst szárazlemez jelentős mértékben megkönnyítette a fotós munkáját. A könnyen kezelhető, jó minőségű, a század másodperces expozíciót lehetővé tevő szárazlemez az élet ezernyi apró-cseprő eseményét tette megörökíthetővé a pillanatfelvételeket kedvelő műkedvelők számára is.
A Kodak Camera advertisement appeared in the first issue of The Photographic Herald and Amateur Sportsman, November, 1889.
Kiváltképp 1888-tól, amikor George Eastman (1853-1932) piacra dobta a mindenki által könnyen kezelhető, egyszerű, viszonylag könnyű és olcsó amatőr box-gépet, a hihetetlenül népszerűvé, fogalommá vált Kodak-ot. Újdonsága, hogy három egyszerű műveletre egyszerűsítette a fényképezést: a téma kiválasztása a képkivágással, az exponálás, vagyis a zár kioldása a gomb megnyomásával, és a zár felhúzása a film továbbításával történt. „Nyomja meg a gombot, a többit bízza ránk!” - hirdette reklámjuk. A többit, az előhívást és másolást a gyár végezte el.
Az amatőrök száma rohamosan meghatványozódott, a századfordulón pl. Angliában létszámukat már négymillióra becsülték, vagyis a szigetország minden tizedik polgára kattogtatta a Kodakot. Az átlagember (aki meg tudta fizetni a gép 25 dolláros és a kidolgozás 10 dolláros árát) amatőrfotóin megörökítette, és családi albumba gyűjtötte környezetét, családtagjait, élete fontos eseményeinek, munkájának, szórakozásának dokumentumait, mindent elmondva a századforduló különböző társadalmi rétegének életmódjáról, szokásairól.
Fotó: Jacques Henri Lartigue: Avenue du Bois de Boulogne, Paris, 1911.
A századfordulón kibontakozó amatőrfényképezés csodagyereke, naiv zsenije, Jacques Henri Lartigue (1894-1986) nyolc éves korától kezdve hosszú élete során nap mint nap megörökített mindent, a körülötte zajló élet mindennapi, legapróbb mozzanatait. Képeit nézve elénk tűnik a boldog békeidők jólétben élő nagypolgárságának gondtalan élete, melynek ő is részese volt. Ezerféle dolog érdekelte: a mozgás, a sebesség, a sport, a versenyautók, a repülés, az utazás, a tengerpart, a lóverseny, a társasági élet, a számtalan rokon, a Bois de Boulogne-ban sétáló szép hölgyek - vagyis a pillanat szépsége és korának miliője. Munkái egy egész életében szabadon, boldogan és megelégedetten, saját szórakozására és gyönyörűségére alkotó ember felhőtlenül derűs, de egyben ironikus látását sugározzák. Elkerülte a művészi ambíciókkal fellépő amatőrmozgalom festőies stílusát, egész életében tisztán saját intuíció alapján készítette fényképeit, melyek csak az 1960-as évekre váltak elismertté és világszerte magasra értékeltté.
Az amatőrmozgalom munkamódszerében, szemléletében és célkitűzéseiben alapvetően átformálta a fotográfiát. A munkájukban a fotográfiát fontos segédeszközként használó tudósok, az invenciózus, a fotóban új utakat kereső amatőrök és a hozzájuk csatlakozó hivatásosok teremtették meg a modern fényképezés alapjait.
