A századforduló riportfényképészei és szociofotósai - annak ellenére, hogy képeiket nagy tömegek ismerték, sőt, társadalmi szerepet töltöttek be, nemigen hathattak koruk fotóművészetére, mivel a korszak szemlélete művészeten kívüli területnek tekintette a sajtófényképezést és a dokumentatív szándékú fotográfiát. A realista módszert őrző fotóművészek közül az amerikai Photo Secession vezetőjének, Alfred Stieglitznek volt lehetősége arra, hogy képeinek példamutatásával és hallatlanul aktív szervező tevékenységével utat törjön a modern fényképezés kifejezésmódja számára. Nemcsak az új művészet elismertetéséért harcolt, hanem műveivel nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy szakítva a festészetutánzással, önálló nyelvű művészetté váljék a foto. A kortárs kritikus John A. Tennant szerint: „Soha még ekkora lármát nem csaptak egyetlen fotográfus alkotásai körül sem. Milyen képek ezek, amelyek ilyen izgalmat keltenek? Csupa becsületes, spontán kép, amelyek nagyon különböznek mindattól, amit egyébként kiállítani szoktak. Egyébként csak szépséget, kompozíciót, anyagszerűséget találunk rajtuk…"
Stieglitz képeiben a motívum, a tartalom a maga saját anyagában vagy egyéniségében szólal meg, teljesen őszintén és tökéletes technikával. Arcképei az ábrázolt személyek jellemének bensőséges megnyilatkozásai, s mindig rendkívül elevenek. Semmi modorosság, semmi hatásvadászat, semmi trükk nincs bennük. Olyan tökéletesek, olyan finomak, hogy kétségkívül művészi alkotásoknak kell tekintenünk őket."
Fotó: Alfred Stieglitz : Winter on Fifth Avenue, 1892
Stieglitz már fellépésekor, a 80-as évek közepén Emerson példáját követve a fényképész szemével nézte a világot, mint ezt puritán, tárgyilagos módon bemutatott „Novemberi nap" című képe bizonyítja. A festőiség térhódítása idején is a fényképi realizmus maradt alapvető művészi kifejező eszköze, csak átmenetileg, rövid időre került bizonyos mértékben a festőiek hatása alá. Mindig hű maradt a valósághoz, szemléletében a fénykép dokumentáló ereje igen fontos értéket jelentett. Felismerte, hogy a fotó nem akkor válik művészivé, ha a festészetet utánozza, hanem ha fényképi nyelven közölt élményeket nyújt, ha a legegyszerűbb témákról a saját eszközeivel ad képet: „Alkotásaim tárgyát ott találtam közvetlenül házam kapuja előtt 50 méteres körzetben. Felfedeztem a megszokottat" - írta kezdeti korszakára emlékezve. Korszerű tematika kialakítására törekedett, a nagyváros mozgalmas életét, az utcán elkapott, spontán, pillanatszerű szituációkat fényképezte. Ez a spontaneitás azonban nála sosem jelentett esetlegességet, képei tipikus, életszerű pillanatok, és határozott kompozíciók. New York utcáin készült felvételei meggyőzően bizonyították, hogy köznapi témák is bővelkednek hatásos jelenetekben, érdekes vizuális benyomásokban.
Fotó: Alfred Stieglitz: Landscape (November Days), 1885
Míg a „Novemberi nap" fasorában a távolban lassan haladó szekeret fényképezett, a „Tél a Fifth Avenue-n" című képén gyorsan mozgó lovaskocsik közelednek a hóviharban. Csupa dinamika a kép, szinte érezzük a süvöltő szelet, mely oldalról, rézsútosan vágja a havat. Stieglitz-nek nem volt szüksége festői eljárásokra, hogy érezzük a tágas útszakasz ködbe-hóba vesző atmoszféráját. Sőt, az elmosódott háttér ellentéteként az előtérben a hóba vágott keréknyomok anyagszerűen jelentkeznek. Megkapóan kevés, de tisztán fotografikus eszközzel adja vissza a „Tavaszi zápor" a nagyváros szeszélyes áprilisi hangulatát. A keskeny, magas kivágású kép előterében csenevész, tavaszi leveleit bontó fácska sziluettje és az anyagszerűen ábrázolt, nedves kövezeten tükröződő képe élesen elkülönül a háttér nagy házainak és mozgó alakjainak, járműveinek párába mosódó foltjaitól. Ellentétük a nagyvárosi ember természet utáni nosztalgiáját sugározza.
Fotó: Alfred Stieglitz: Tavaszi zápor, New York, 1902
Remekül jeleníti meg az atmoszférikus körülményeket „Terminal" is. Kiemelkedő jelentőségét azonban elsősorban merészen „prózai" témaválasztása biztosítja. A téli hidegben gőzölgő lovak váltása az omnibusz végállomásán - kortársainak művészi törekvéseitől valóban távol eső téma volt.
Fotó: Alfred Stieglitz: The Terminal, 1892
Nemcsak az újszerűen meglátott, riportos felvételeknél kereste a jellegzetesen fényképi megoldásokat, hanem a hagyományos témáknál is. Ilyen kép a „Paula" a levelet író hölgyről. A zsánertéma és a beállítás régóta ismerős a festészetből, s a festőies fényképezésben is gyakori téma volt. Stieglitz a világítás, a fény és árnyék segítségével egészen új, minden előzménytől független vizuális hatást ért el. Tudatosan a fekete-fehér tónusok kontrasztjából szerkesztette meg a képet. A zsalun keresztül besütő napfény és az árnyék párhuzamos sávokat vetít a falra, az asztalra, a nő fejére. Ezek a fekete-fehér csíkok tagolják a képet, ritmikát, dekoratív hatást keltenek.
Fotó: Alfred Stieglitz: Sunlight & Shadows, Paula, Berlin 1889
A 1889-ben készült kép már ízig-vérig fényképi eszközökkel közvetíti a látványt, amely alapvetően különbözik más vizuális művészetek kifejező eszközeitől. Döntő része volt Stieglitz-nek egy új, speciálisan a fotó technikai lehetőségeiből adódó terület, az éjjeli felvétel kifejlesztésében. Az „Éjjeli reflexek"-en a fény játssza a főszerepet. Lombtalan fák sziluettje mögött kivilágított házsor húzódik, lágyan kiexponált fényekkel, az előteret, mely a képnek csaknem felét foglalja el, a vizes úttesten tükröződő fények reflexei töltik ki, teszik változatossá.
Fotó: Alfred Stieglitz: Éjjeli reflexek, New York, 1896
Számos úttörő jelentőségű felvétele közül talán a „Fedélköz" a legnagyobb hatású. Fénnyel kiemelt rézsútos palló választja két szintre a kompozíciót. Mindkét részben a harmadosztály nyomorúságos körülmények közt élő utasai zsúfolódnak össze. A kép feszültségét fokozza a szűk kivágás és az alakoknak alsó és felső képrészbe tömörítése. A középre helyezett, fénnyel kiemelt palló ellenére sem válik kétfelé a kép, sőt, a kétszintes szerkesztés megsokszorozza a kifejezés erejét.
Fotó: Alfred Stieglitz: A fedélköz, 1907
Stieglitz egyszerűségre, természetességre, újszerűségre törő szelleme jelentősen hatott az amerikai festőies fotósok munkásságára. Alvin Langdon Coburn (1882-1966) városképein tudatosan újszerű kompozíciós megoldást, közel 90 fokos rálátást nyújtó nézőpontot választott. Szívesen fényképezte a háztetőket, melyek a felülnézet következtében a szokásos perspektíva helyett síkszerű képhatást nyújtottak. Egy felhőkarcoló tetejéről készítette híres „Octopus" című felvételét a New York-i Central Parkról. A hóborította tér, a csillag alakban összefutó utak, és kopasz fák kontrasztja dekoratív hatást, a felülnézet szokatlan, izgalmas vizuális látványt nyújt. 1913-as londoni kiállításán bemutatta madártávlatból felvett képeit „New York a felhőkarcolókból" címmel. Katalógusának előszavában elutasította a központi perspektíva szabályai szerint történő képszerkesztés kizárólagosságát, s programszerűen hirdette meg a régi, kompozíciós normákkal való szembehelyezkedést: „Miért ne szakíthatna a fotóművész a kinőtt konvenciókkal, amelyek szűk lehetőségeik miatt kezdték gátolni és korlátozni a fotó eszközeit?”
Fotó: Alvin Langdon Coburn: Octopus, Central Park, 1912
(forrás: artblart.com, lejournaldelaphotographie.com, artic.edu, geh.org)
Forrás: Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. Átdolgozott változat, Budapest, 2004.
