A Németországban született Brandt a harmincas években került Nagy-Britanniába. A brit képes sajtó ezekben az években nem tartozott az európai élvonalhoz. A magazinpiacon nagy jelentőségre inkább a német és a francia lapok tettek szert. Egy-egy itt megjelent fénykép akár világhírűvé is tehette alkotóját (mint pl. Munkácsit a Wannsee partján napozó fiatal nőkről publikált felvételei). Európa számos országából érkeztek a fotográfusok, akik a szakma élvonalát képviselték ezekben az években (Kertész, Capa, Munkácsi, Brassaï, Eisenstaedt, David Seymour vagy Felix H. Mann, Tim Gidal). Nem mellékes az sem, hogy például a Münchner Illustrierte Presse akkori főszerkesztője szintén egy magyar fiatalember, Lóránt István volt, aki 1933-ban elhagyta Németországot. Már Londonban megalapította a Weekly Illustrated-et és a szatirikus Lilliputot, majd pedig részben alapítója és első főszerkesztője volt az egyik legjelentősebb brit képes magazinnak, a Picture Post-nak. Lóránt egész oldalas képekben, összefüggő képriportokban gondolkozott és szerette a képi kontrasztok játékát egy-egy oldalpáron. 

Fotó: Bill Brandt: Reggel Kelet-Londonban | East-End Morning, London, 1937  

Brandt szokatlan témaválasztásával és problémaérzékenységével kitűnt a brit sajtóban publikáló fotóriporterek közül, akárcsak nézőpontválasztásával, a fény és az árnyékok kezelésével. Brandt részben Brassaï párizsi vállalkozásától, a város éjszakai életét feltáró és bemutató sorozatától inspirálva, két jelentős anyagot publikált, amelyek albumként is megjelentek. Az egyik, amelyből ez a felvétel is származik, a londoni elit otthonaiban dolgozó személyzet életébe engedett betekintést. A sorozat különlegessége, hogy Brandt egy teljesen zárt, a kívülálló számára láthatatlan világba vezette el a nézőt. Másik sorozata a londoni éjszakában élőkről szól. Lényeges különbség Brassaï anyagához képest, hogy Brandt leginkább deprimált embereket, éhes és ácsingózó gyerekeket fényképezett, és nyoma sincs nála annak a derűnek és magabiztosságnak, ami Brassaï felvételein jellemzi a figurák többségét. 

Fotó: Walker Evans: Subway Portraits, 1938-41

Walker Evans ugyanebben az időszakban kezdte el később híressé vált metrós sorozatát. Nagy valószínűséggel Evans-tól idegen volt a dokumentarista megközelítés, talán inkább Edward Hopper képeire hajazva, ő is a nagy depresszió végén még mindig deprimált városi emberekről akart képet alkotni egy olyan közegben, amely ugyan hozzá tartozik a nagyvárosi léthez, mégis különleges hely, ahol mindenki többnyire egyedül van és magába fordul, vagy leginkább mered maga elé, akkor is a búskomorság látszatát keltve, ha amúgy az távol állt tőle. Robert Frank amerikai útja során azonban Evans-tól eltérő módon, épp arra mutatott rá, hogy ez egy sokkal általánosabb életérzésnek bizonyult, függetlenül várostól és metrótól az ötvenes évek közepének Amerikájában. (Pfisztner Gábor)

(forrás: moma.org, shootingfilm.net)