Tóth István fotóművész Nyáregyházán született 1923. július 26-án, de Cegléden nőtt fel. Képei négy évtizedes alkotó időszakában 52 ország, több mint 2200 kiállításán szerepeltek és rengeteg rangos díjjal ismerték el munkásságát. Az 1969-ben vagy 1970-ben készült, Nehéz út volt című fotó a Pillanatok korszakból származik, amikor a fotográfus általános emberi problémák bemutatása mellett, emberi sorsokat és tragédiákat is ábrázolt. Az Ilyen az élet című, nagyon sikeres művének modelljét, húsz év múlva kereste fel újra. A találkozás produktuma a Nehéz út volt című alkotás. Ez a kompozíció még sikeresebb lett, mint a húsz évvel korábbi. A fotón szereplő idős bácsi a kép készítése után pár héttel meghalt. Érdekesség, hogy a fotó több helyen tévesen az 1944-es dátummal jelenik meg, de a kecskeméti fotómúzeum gyűjteményében 1969 szerepel, míg Urbán Ádám Példaképek sorozatában 1970-et jelölnek meg a sokszorosan díjnyertes fotó születési évének.
Fotó: Tóth István: Nehéz út volt, 1969 k. /Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdona/
1978 augusztusában Tóth István képeiből rendeztek kiállítást Kecskeméten, és az azt kísérő katalógusban is helyet kapott a Nehéz út című fotó Ördögh Szilveszter, József Attila-díjas író szövegével:
Az öregember két tenyere közé ékeli arcát. Kéz és arc egymást köti-fogja, szétszakíthatatlan, széttörhetetlen egység. Kéz és arc – fehérben, feketében, hétköznaplós ünneplőben. Végtelen, nehéz út után – a véghetetlen, kegyetlen törvényű út előtt. Ráncok karcos erezete, akár a megvénült szikföld. Már gyom sem terem meg rajta – elriad tőle az élesztő víz.
Bámulja, vizslatja, érintgeti szemünk a megalkotott látványt: e tűfokba rendezett mindenséget, a mindenséget rejtő, élénk nagyított tűfokot.
Hinnénk: hát ez az élet vége, az élettelenség kezdete. Az erő elaggása, a vágyak sivataga, a remény józanító, jégmezős tükre. Gondolnánk, ebből az okulásból többé kedv nem fakad, ezek a keze soha már többé el nem engedhetik ezt az arcot. Hogy szántani, vetni, teremteni már képtelenné lett ez a kéz, hogy fordulni árnyékba, fénybe már képtelen ez az arc. Mert mozdulhatatlanná összeékültek, akár a küllők és az abroncs – s csak a tehetetlenség biccentheti már ezt az egybegörcsösült világot.
S hogy mindezt elgondoltuk röpke idő alatt, sóhajos számvetés, feledésbe porzódó tisztelgés után tovább lépnénk, csöppet sietősen, menekülést leplezően – hiszen a mindannyiunkra váró végzetet elegendő tudnunk; látni s egész lényünkkel elmerülni benne gyöngítő borzongás, fájdalmat csíráztató félelem. Hát igyekeznénk szeppenten kihúzódni e teremtett látvány mákonytalan sugárzásából. Lábunk már lépne is, testünk mozdulna vele, de szemünk csapdában már. Akár a mágnes fogyhatatlan erővel, úgy vonzza magához e ránckoszorús kéz-arc újra tekintetünket. S ekkor muszáj szembenéznünk a Szemmel. Ki nem kerülhetjük már igézetét. Hogy nedvesen csillog elő, mint apadhatatlan forráshasadék, a múlt karmolta ráncok élettelenségéből, a viszontagságok tiporta kéreg-barázdák életellenességéből. Hogy ezek a szemek, a kéz és arc bilincsének ellenszegülve is konokságot vigyáznak: éltető távolba kapaszkodást.
Hogy ezek a szemek nem délibábot, nem révülést kuporgatnak, nem könnyet, nem tétova pillogást, nem a szemhéjak mámoros sötétségét őrzik – hanem hitet, hogy muszáj és érdemes, hogy érdemes és muszáj! Megszégyenít bennünket ez az alázatos dac, ez a megbékélt csakazértis, ez a moccanatlan erő. Kéz és arc kelyhében eza sugárzás – nem cicomásan, nem föllengzős ricsajjal. Hogy fekete ráncok és szürke redők pókhálós rácsa mögül is szemünkbe csimpaszkodik önzetlenül ez a tekintet.
Megszégyenít bennünket, mert képtelen sunyivá lenni, alamuszivá, mert nem tud szolgamódra pislogni, fénytől riadva hunyorogni, sötétségtől iszonyodva elrejtőzni. Szemünkbe szigonyozza magát ez a tekintet, akár napsugár a földbe. Szemünkbe oldódik ez a tekintet, akár esőcsepp a földbe. Hogy a sivatagból, a szikből majdan élet lehessen. Élet végre.
Megszégyenítő ez a nedvesen csillogó tisztaság. Hogy nem szomorúság, nem kábaság, nem cinkosság. Hogy csöndes, kíméletlen tisztaság. Pedig körülötte a pernye, az üszük – a hínárzó ráncok. Megfojtani mégsem tudják. E tekintet meggyilkolásához tehetetlen bármekkora hatalmú kéreg a kéz és az arc egymásba roskadásán.
És néz bennünket ez a tekintet. Keresi, kéri a szemünket, szemünk víztisztaságát.
Az objektív hát ezúttal is tévedett. Nem tudta, leleplezi önmagát. Hogy vaksi dioptriái mit sem érnek, hasztalan vagyonos csiszoltságuk, hiába drágakő ragyogásuk. Mert az objektív egyedül vak. Hogy láttathasson, véreres szembogár kell hozzá. Könnyező és bámuló, révedő és nevető, fáradt és eszmélő, homályos és pengevillanású.
Emberi szem kell hozzá társnak. Könyörtelen és gyöngéd. Megértő és érteni akaró. Figyelő és eltévedéstől iszonyodó. Emberi szembogár. Pillák és pupillák legyőzhetetlen szenvedélye. Hiszen az objektív egyedül vak, vezetni kell, támogatni, látni tanítani. Látni, hogy egykor – ha a szembogár fénye a végtelenbe illan – láttathasson. Láttathasson emberi tekinteteket. (forrás: Tények, emlékek Tóth István művészetéről, 1993)
Fotó: Tóth István: Ilyen az élet (Részlet a C. Fehér Ferenc: Az évszázad kiváló fotóművésze, Tóth István című könyvből)
A fényképezéssel kapcsolatos első emlékeiről Tóth István így nyilatkozott egy interjúban. – Halovány árnyéka se volt annak, hogy én fotóművésznek készülök, nem voltak ilyen ambícióim. Az intézeti munkám előtt, a háború után saját vaskereskedést nyitottam Cegléden. A háború alatt Berger Lipót üzletében tanultam meg a vaskereskedői szakmát, de én eredetileg hajószakács akartam lenni, cukrász-szakács. Erre az elhatározásra úgy jutottam, hogy a szomszédunk fia egyszer hazajött nyári szabadságra, aki hajószakácsként dolgozott, és emlékszem egy nagy farönkre, melyre leültünk, és hosszasan mesélt nekem a tengeri utakról. Hát ez olyan élményt adott nekem, hogy én is hajószakács akartam lenni. Annak érdekében, hogy a szakmát kitanuljam, apám felvitt engem Pestre, a Nyugati pályaudvar melletti étterembe, a Démuszba. Az éttermet Németh László apósa bérelte, aki a Gundel családdal is rokonságban volt. A szakmai tárgyak mellett az angol, a német és a francia nyelveket is párhuzamosan kellett volna tanulni, emellett nagyon drága volt a tandíj is. Apám már nyugdíjas volt, így a szüleim nem bírták vállalni ezt a magas költséget. Ott nekem a szállást és a megélhetésemet is finanszírozni kellett volna. Szóval erről az álomról le kellett mondanom. Így lettem vaskereskedő. Az egyik barátomnak cukorkaüzeme volt, a front átvonult őrajta is, tönkretették mindenét. A háború után újra akarta indítani a termelést, ezért mindenét pénzzé kellett tennie. Akkor jött el hozzám is egy fényképezőgéppel, hogy azt vegyem meg tőle, mert pénzre van szüksége. Én éppen akkor, 1945. május 21-én nősültem, és azt gondoltam, hogy nagyon jól jön a fényképezőgép, mert hamarosan jönnek majd a gyerekek, és lesz mivel megörökíteni a családomat. Azonban a géppel problémáim adódtak: fogalmam sem volt arról, hogy az a sok billentyű és gomb, ami a gépen volt, az mire való. Ezért elkezdtem vadászni a háború előtti fotós lapokra, és találtam is néhányat, de erről a témáról egy szót se írtak a lapokban. Ahogy nézegettem a lapokat, egyszer olvastam egy 1936-ban megjelent cikket Haller Frigyes fotóművésztől. Ez szöget ütött a fejembe: „Mi az a fotóművészet?” Addig soha nem hallottam erről. Azt gondoltam, az lesz a legjobb, ha én fölkeresem ezt a jóembert, és megkérem, első kézből, hogy magyarázza el nekem, mire valók ezek a billentyűk a gépemen. Így is tettem. Fölmentem hozzá, kedvesen fogadott, nagyon aranyos volt, és jól körülmosolygott. Azt tanácsolta, hogy a gépemmel keressem föl valamelyik múzeumot, ahol az igazgató nagyon meg fog örülni, mert ez egy 9×12-es, lemezes fényképezőgép, amivel egykor üveglapra fotografáltak. Azután megmutatta, hogy manapság már vékony filmszalagra fényképezünk. Hát így kezdődött az én kapcsolatom a fényképezéssel. Ezután eldöntöttem, hogy nekem most már egy ilyen gépet kell vennem. Vettem is egy 6× 6-os Rolleicord gépet, amit magam alakítottam át kisfilmesre. Ez a magam barkácsolásával elég kezdetleges volt, de működött. Egy nap, amikor az utcán mentem a gépemmel, elém állt két szovjet katona, hogy cseréljem el a gépemet a náluk lévőre. Nem volt mit tennem, belementem a cserébe, amivel végül is jól jártam, mert egy jó Agfa Carat kisfilmes fényképezőgéphez jutottam, ami a mai napig is megvan.
Fotó: Urbán Ádám: Részlet a PéldaKépek című sorozatból: Tóth István Nehéz út volt című fotójával.
(forrás: wikipedia.hu; forrasfolyoirat.hu;)
Magyar fotográfusok által készített híres portrékat és történetüket ITT találod.
