David Octavius Hill (1802–1870) és Robert Adamson (1821–1848) négy éves együttműködésük alatt több mint háromezer felvételt készítettek, köztük tájképeket és építészeti tanulmányokat, de elsősorban Rembrandt-szerű portréikról ismertek. Hill helyileg elismert és jó kapcsolatokkal rendelkező romantikus festő és a Szépművészetek Skót Királyi Akadémiájának titkára, Adamson pedig Edinburgh első kalotípiával dolgozó professzionális fényképésze volt, aki egészségügyi okokból feladta mérnök szakmáját, és bátyja, John segítségével tanulta meg az eljárást mikéntjét. A páros azonban nem csak öntudatos művészi fényképeket csinált, az ő nevükhöz fűződik a fotótörténet első hosszútávú társadalmi dokumentarista sorozata is – 1843 és 1847 között közel 130 képből álló átfogó fotóesszét készítettek egy Edinburgh-tól másfél mérföldre fekvő kis halászfaluban, Newhavenben, az ottani halászokról és asszonyokról. 

Fotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: A levél, 1843-1847

A tizenkilencedik század első évtizedeiben Skócia drámai társadalmi változásokon ment keresztül: amíg a vidéki emberek eltávolodtak hagyományos tevékenységeiktől, és az ipari lehetőségek növekedésével a városokba költöztek, addig az ipari forradalomból az ingatlantulajdonos városi lakosok meggazdagodtak és új, jómódú szomszédságba költöztek, a régi városrészek pedig az 1830-as években az ország legrosszabb szegénynegyedeivé váltak. Ezekben az időkben, amikor nagy viták folytak az alsóbb városi osztályok borzalmas életkörülményeiről, Newhaven halászfaluja mintatársadalomnak tűnt – habár az élet nehéz volt a faluban, a nagyjából kétezer tagú, elszigetelt és önfenntartó közösségben szoros kötelék alakult ki az emberek között, ahol minden egyénnek megvolt a maga feladata, és mindenki támogatta a másikat.
Hill és Adamson azzal a munkamódszerrel kezdett el kísérletezni, amely ma már közhelyszámba megy: egy emberi közösség vizsgálata fényképek sorozatán keresztül. Ellentétben a portréikkal, ezek a képek nem megrendelésre készültek, a páros saját elhatározásból cipelte kezdetleges felszerelését a tengerparti faluba, hogy megörökítse a mindennapi életszituációkat, és dokumentálja a halászok sajátos kultúráját, a közösségi erkölcsöt, és a módot, ahogyan a falu túléli – mind morálisan, mind fizikailag – a körülöttük zajló ipari forradalmat. Lehetséges, hogy hatott rájuk James Fairbairn, Newhaven akkori minisztere, aki megpróbált javítani a halászok körülményein, Hill és Adamson pedig úgy gondolhatta, el tudják adni a képekből készült albumaikat az edinburgh-i klienseknek, hogy pénzt gyűjtsenek a halászok számára hajóik és eszközeik javításához, fejlesztéséhez – habár nem tudni, hogy ez sikerült-e nekik, a sorozatra a fotográfia eszköztárát felhasználó aktivizmus legelső példájaként is tekinthetünk. 

Fotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Newhaveni halászok, 1843-1847

A halászok munkája veszélyes volt. Newhaven férfiai, akik közül a legtöbben szakmájuk szerint halászok voltak – a mesterségbeli tudás apáról fiúra szállt –, nyitott, keskeny, 15-20 láb (kb. 4,5-6 méter) hosszú csónakokból halásztak, amelyet a saját erejükből hajtottak evezőkkel. Az éves vándorlás idején akár 200 mérfölddel (kb. 320 kilométer) északra is eleveztek, ahol hat-nyolc héten át halásztak, mielőtt hazamentek volna. A halászat összességében jövedelmező, de magas tudást igénylő és kockázatos üzlet volt.
A legtöbb férfimunka a tengeren folyt, amelyet lehetetlen lett volna megörökíteni a korai papírnegatív folyamattal és a kalotípia hosszú expozíciós idejével (egy-két perc). Azonban nem véletlenül ezt a technikát alkalmaztak munkájuk során, ugyanis Adamson észrevette, hogy a kalotípia finom, lágy tónusainak olyan esztétikai minősége van, amely hiányzik a részletgazdagabb dagerrotípiából. Hill művészi látásával és Adamson technikai tudásával a páros kiaknázta a kalotípiában rejlő esztétikai lehetőségeket, a megvilágítással kiemelte az alany környező térhez való kapcsolatát, a hangsúlyt a személyre és a kifejezésre helyezve – nem a háttér vagy a tárgyak részleteire, amely a dagerrotípiára jellemző – érzelmet és atmoszférát adott a képeknek. 

Fotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Willie Liston morzsolja, tisztítja, avagy előkészíti a damílt, 1843-1847

Hill és Adamson részben a technikai korlátok miatt szentelt különös figyelmet a nők munkájának és a közösségi érzésnek, amely egymáshoz fűzte őket, de volt ennek más oka is: a newhaveni halászfeleségek híresek voltak a szépségükről és a magabiztosságukról. Ők csinálták a csalit, foltozták a hálót, megtisztították és megszárították a fogást, és a megrakodott fűzfakosarakat a hátukon cipelve felmentek a dombra, Edinburgh-ba, hogy eladják a tőkehalat, heringet, kagylót. Amikor vihar volt, hallani lehetett, ahogy mondogatják: „Az nem hal, amit vásárolsz, az emberek élete” („It’s no fish ye’re buying, it’s men's lives”). (A mondás Sir Walter Scott The Antiquare című regénye nyomán szélesebb körben is ismertté vált.) A férfiak veszélyes munkája miatt a nők életre szóló barátsága döntő jelentőséggel bírt a szoros kapcsolatot ápoló közösség megteremtésében, amely törődött a rászorulókkal, köztük az özvegyekkel és árvákkal.

Fotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Mrs. Elisabeth Johnstone Hall, c. 1846

Fotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Newhaveni halászfeleségek, c. 1845

A halászfeleségek különleges ruhája is lenyűgöző volt számukra. A falu változó divattól való függetlenségének és a praktikus megfontolásoknak köszönhetően megmaradtak az öltözékek tizennyolcadik századbeli elemei, eltekintve néhány „modern” kelléktől – az 1830-as évekre a halászfeleségek már cipőt és harisnyát viseltek, míg korábban mezítláb jártak. A hagyományos ruha biztosította, hogy a halászfeleségek a kívülálló képzeletében az állandóságot reprezentálják egy máskülönben változó világban – amíg a divatos ruhában ülő alany egy adott történelmi dátumhoz rögzített, a halászfeleségek sajátságos ruházata kiemelte őket az idő pontos érzékeléséből, amely egyébként a divatos ruha velejárója.

Fotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Mrs. Grace Ramsay és négy ismeretlen nő, 1843-1847

A többé-kevésbé tipikus portrékon kívül (bár az nem volt megszokott, hogy stúdión kívül készültek), a szerzőpáros készített néhány nyílt és őszinte fotót a mindennapi életről. A halászatból élő newhaveniek társadalmi struktúrájába és a férfiak munkájának veszélyes természetébe talán betekintést nyújt A levél című kép. Ebben az időben az posta már lehetővé tette az írni-olvasni tudó munkásosztály számára, hogy nagyobb távolságokból is tudjanak kommunikálni, amelynek nagy jelentősége volt a halászfeleségek számára. Ezen a kompozíción – amely a tizenhetedik századi holland festészet egy népszerű témáját idézi – három nő megállt abban, amit csinált, hogy elolvassanak egy levelet. Az egyik nő áthajol az olvasó válla felett, amíg a harmadik kontraposztó pozícióban áll. A levél tartalma nyilvánvalóan fontos – talán híreket hoz egy hozzátartozótól/ról, aki távol van az éves északi vándorúton –, ami egyértelmű az arckifejezésekből (még akkor is, ha a kép egy-két percig exponálódott). A fotográfia történetének abban a korszakában, amikor technikai okok miatt lehetetlen volt spontán fényképezni, A levél megtévesztően be nem állítottnak, meg nem rendezettnek látszik. Ellentétben a megörökített pillanat véletlennek látszó megjelenítésével, a három nő támasztékkal erősen a helyére van rögzítve, amely a jobboldali figura lábánál láthatóan retusálva lett. 

Fotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Newhaveni halászlányok, 1843-1847

A Newhaveni halászok című képen, ellentétben A levéllel, az emberek fesztelen gyülekezete nem tudatosan pózol a kamerának – a tizenegy ember, akit megörökítettek, talán még soha nem látott fényképet. Az alanyok lazán, természetesen állnak sorba, gyülekezve egy parti csónak körül. Néhányan rátámaszkodnak a csónakra, mások, megfeledkezve a fényképész jelenlétéről, homályosnak tűnnek, mert mozogtak az expozíció alatt, az előtérben, középen álló figura profilból látszódik, és láthatóan ignorálja a kamerát, míg a jobb oldalán lévő ember háttal van a kamerának – csak néhányan néznek egyenesen a kamera irányába, mintha a társaság nem teljesen lenne tudatában annak, hogy két ember vegyszerekkel sürgölődik és egy furcsa doboz mögött kuporog. A véletlen tényező mint szervező elem ilyen jellegű megjelenésének szokatlan látványát a fotográfia következő évtizedeiben nem gyakran lehet majd látni. 

Fotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Alexander Rutherford William és John Liston, 1843-1847

Hill és Adamson néhány alanyát ugyanarra a szintre emelte, mint a gazdag edinburgh-i embereket, akiket a stúdiójukban fényképeztek. A helyett, hogy csak általános címeket használt volna, Adamson néhány newhaveni képet a konkrét ember nevével címezte, mint például Mrs. Barbara (Jonhstone) Flucker vagy Willie Liston esetében. A Mrs. Elizabeth (Johnstone) Hall című képen az alany élénk napfényben pózol, a hosszú árnyék elfedi arcának felét, ugyanakkor kiemeli az orrának, ajkának, és homlokának szépségét. A jegygyűrűje tisztán látható, miközben erősen fogja munkájának emblematikus kellékét, a halkosarat. Ez a kép – esztétikailag-formailag – akár egy előkelőség portréja is lehetne, amelyet a fényképész a stúdiójában készített, a ruha azonban, természetesen, árulkodó.
Sara Stevenson fotótörténész szerint Hill és Adamson munkáját a közönség nagy számban látta, és a hatásuk figyelemre méltó volt. Newhaven faluja nemzeti turistalátványosság lett – amelyhez jelentősen hozzájárult az asszonyok különleges csíkos ruhája, illetve természetes szépségüknek és erős jellemüknek a híre – a nyáron Edinburgh-ba látogatók számára, akik az északi tenger hideg vizében való megmártózásnak terapeutikus hatást tulajdonítottak. 1849-ben pedig – talán ebben is közrejátszottak a fényképek is – a társadalomelmélettel foglalkozó George Bell a Newhavenhez hasonló halászfaluk modelljén alapuló új közösségek megalakítását indítványozta, minthogy lakosainak életmódja morális példát mutat. 

Fotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: James Linton, 1843-1847

Adamson korai halála ellenére a szerzőpáros olyan életművet hagyott hátra, amely nagy hatással volt a fotográfiai műfaj későbbi gyakorlatára. A Newhavenről készült vizuális tanulmányuk pedig nem csak túllépett az egyszerű adatszerűségen, de egyúttal mércét is állított a tekintetben, hogy egy dokumentarista sorozat milyen lehet, és milyennek kell lennie – és amilyet legközelebb majd csak a huszadik században készítettek. (Gáspár Balázs)

Fotó: David Octavius Hill és Robert Adamson: Newhaveni halászfiú, c. 1845

(forrás: www.getty.edu; metmuseum.org; nationalgalleries.org; mblazquez.es; commons.wikimedia.org; Michelle BOGRE: Photography as Activism: Images for Social Change. Focal Press, London 2011.; Naef WESTON: Photographers of Genius at the Getty. Oxford University Press, London 2004.; Sara STEVENSON: Facing the Light - Photography of Hill & Adamson. National Galleries of Scotland, Edinburgh 2006.)

A fényképezés történetének első 100 évét bemutató online könyvünket ITT találod.