„Néhány stílusos meglepetés a Vasfüggönytől keletre” – a LIFE magazin magyarországi riportja 1967-ből

2016. október 27. Mai Manó Ház

A LIFE 1967. december 8-i számában az olvasók részletes riportot olvashattak Divat szigorúan Magyarországról címmel, amely az országban lévő aktuális trendekről, a magyar lányok szépségéről, híres magyar helyekről és épületekről, és általában az emberek életstílusáról szólt, illetve mutatott be képeket. A szerkesztői jegyzet is ehhez a riporthoz kapcsolódik, amelyben George P. Hunt elsősorban az amerikai szerkesztőség magyarországi megpróbáltatásairól ír. A divatszerkesztő Sally Kirkland azért választotta ezt az úticélt, mert szerinte egyfelől a modern magyarországi divat meglepné a nyugatiakat, másfelől ez a leghíresebb kelet-európai női ruhatervező, Rotschild Klára hazája, aki megígérte, hogy egy tucat csinos modellt szerez a LIFE csapatának – így Kirkland, Norman Parkinson, a világhírű angol divatfotós, Barry Weller, a segédje, és Nadine Liber, a magazin párizsi irodájából Budapestre utazott. Parkinson nem volt túl jó véleménnyel a budapesti divatfotográfiáról („Csak beállítják őket egy sarokba és lekapják vakuval.”), de nagyobb gond volt, hogy Rotschild asszony úgy gondolta, minden számukra szükséges képet meg tudnak csinálni egy nap alatt – mivel azonban a modelleket különböző helyszíneken akarták lefényképezni, több mint egy hétre volt szükségük. Csakhogy a modelleknek az első nap után rendeletileg állami divatbemutatóra kellett menniük Bulgáriába. „Mit tehettünk volna? A következő reggel Norman és Nadine és én egyszerűen csak kimentünk az utcára és elkezdtünk leszólítani csinos lányokat. Egy szót sem beszéltünk magyarul, de volt egy tolmácsunk.” – emlékezett vissza Kirkland.
Parkinson szerint „[a] legrosszabb az volt, hogy a tolmács soha nem volt a környéken, amikor szükség volt rá. Megérintettem egy csinos lányt a vállát, megfordult és rémülten nézett. Aztán én fordultam meg – és a tolmács sehol.” A módszer azonban valahogy mégis bevált, és majdnem kéttucatnyi lány ment el a megbeszélésre. Kalandokban persze azért így sem volt hiány. „Amikor végre elkezdtük, mindenki bűbájos volt. Képeket csináltunk kis vasútállomásokon Budapesten kívül. Normannak volt egy tükre a vágányon felállítva, hogy napfényt tükrözzön a szobába. Az állomásvezető hirtelen izgatott lett és közölte, hogy egy vonat jön ezen a vágányon. Mielőtt lett volna időnk elmozdítani, visszajött és azt mondta, mindegy, inkább vágányt váltott a vonatnak.”

Fotó: LIFE, 1967. december 8. © Time Life Pictures

A utolsó színes képhez – amely egy szép, fiatal színésznőt mutat a Duna partján hajnalban – is kapcsolódik egy mulatságos történet. A terv szerint a modellnek és a tolmácsnak egy, a folyó közelében lévő éjszakai bárban kellett találkoznia a LIFE munkatársaival hajnali háromkor, Norman pedig háromnegyed négykor fényképezte volna le a lányt. Azonban nem sokkal azután, hogy Kirkland és Liber éjfélkor a klubba ment asztalt foglalni, a színésznő egy fiatal férfi kísérővel sétált be. Kirkland beszélt angolul és kicsit franciául, Liber angolul, franciául és oroszul, a fiatalember németül és magyarul, a színésznő pedig csak magyarul, így a szerkesztőség tagjai nem tudták elmagyarázni, hogy a fotózás csak órák múlva lesz. „Egy órán keresztül ültünk, mosolyogva és bólintgatva egymásnak, hülyén éreztük magunkat, amíg Norman és Barry be nem sétáltak. Nem tudtak segíteni.” Parkinson mégis megpróbálta húzni az időt: „Elővettem egy papírt és egy ceruzát, és rajzokkal elkezdtem mesélni a leghosszabb történetet, amit ismerek. Három teknősről szól. Húsz perc. Úgy tűnt, hogy viccesnek találják.” Végül Parkinson segédje, aki közben más vendégeket vizslatott, szerzett egy embert, aki beszélt angolul és németül. Norman elmagyarázta a problémát angolul, a férfi elmagyarázta a színésznő kísérőjének németül, a kísérő elmagyarázta a színésznőnek magyarul, aki beleegyezett – majd visszafele ugyanígy kommunikáltak. „Szerintem maguk mindannyian őrültek, de azt mondja: igen”, mondta a férfi Parkinsonnak, és visszasietett az asztalához.

Fotó: LIFE, 1967. december 8. © Time Life Pictures

A színes fotóesszében szereplő képekhez rövid leírásokat olvashatunk a modellekről – akik között akadt színésznő, építészfeleség, egyetemista – és a ruhájuk egyes darabjairól, stílusáról, áráról – a leírás szerint a Rotschild által tervezett ruhák ára 120-tól 400 dollárig terjed, amelyet nem engedhet meg magának az átlagember, aki csak 80 dollárt keres havonta. A tervezőnő ötletei azonban gyakran leszivárognak a kisebb és olcsóbb varró- és szabónőkhöz – így sokak pont olyan stílusosan néznek ki, mint nyugati hasonmásaik. A magyar állam tervezőintézetét, az Okisz Labort is megemlítik, amely gyárilag előállítható, 7 dollárért megvehető prototípus ruhákat gyárt. Bár ezek általában nyugati stílusúak, a tervezők az utóbbi időben hazájuk népi viseletében találnak inspirációt – ez pedig az Egyesült Államokba is átterjedt, ahol Deanna Littell részben adoptálta a „klasszikus Kelet-Európa barbár báját”.
A fotózás hátteréül szolgáló különböző helyekről, épületekről egy-egy adatot vagy érdekességet olvashatunk. A LIFE csapata – a képek alapján – valóban jó néhány helyre eljutott: az Alföldre, Kalocsára, Hollókőre, és természetesen számos budapesti és főváros környéki helyszínre. A (ma már) mindenki számára jól ismert nevezetességeken túl – mint például a neogótikus Parlament vagy a millenniumi ünnepségre épített Vajdahunyad vára –, olyan különlegességeket is láthatunk, mint egy elhagyatott zsinagóga, a kalocsai vasútállomás kézzel festett fala, illetve a Budapesttől ötven kilométerrel észak-nyugatra, a Duna mentén hétvégenként indiánosdit játszó magyar üzletemberek.

Fotó: LIFE, 1967. december 8. © Time Life Pictures

Kirkland egy külön esszét is írt Budapest lányai címmel, amelyhez fekete-fehér portrék tartoznak. A magyar fővárost a csinos lányok kelet-európai fővárosaként említi, ahol a lányok mindenféle méretben és formában láthatóak – köztük „nyugati típusúak”, mint például a színésznő Venczel Vera. A kevés pénz ellenére a lányok sokat hoznak ki a külsejükből: „A jó kozmetikus, különösen sminkes, Magyarországon ritka, de a lányok ügyesen használják azt, amijük van. A fodrászok, ellenben, olcsók és kitűnőek, és sok van belőlük, és nem szokatlan, hogy egy lány kétszer megcsináltatja a haját egy héten.” Mindez természetesen hatással van a lányok barátaira, akik udvariasan, de birtoklóan végig a környéken voltak a fotózások alatt, és meglepően nyíltan kimutatták vonzalmukat. Kirkland egyik barátja szerint, aki sokat utazott Kelet-Európában, „semelyik másik kommunista országban nem viselkednek így a párok nyilvánosan”. A nyílt románc negatív oldalaként a magas válási arányt említik – a lányok, akikkel a LIFE tagjai találkoztak, nagyjából kétharmada nagyon fiatalon házasodott, és körülbelül a harmaduk elvált, miközben a hozzáállásuk meglehetősen nemtörődöm volt a témát illetően. Az egyiküket fotózásra hívták délután egyre, mire a következő választ kapták: „Rendben, ha elmehetek kettőkor, mert fél háromkor van a válóperem.” A válások magas számának egyik okaként a lakásszituációt említik, amely „még mindig nyomorúságos, és az ifjú pár általában arra kényszerül, hogy egyikük szüleivel megosszon egy két vagy háromszobás lakást”. A zsúfoltság miatt a fiatalok hajlamosak a szabadidejüket nem otthon eltölteni, csakhogy kevés költőpénzük van. Sokan fel-alá sétálgatnak a Váci utcán, alkalmanként megállva egy kávéra vagy süteményre – utóbbival, a változatosság és mennyiség tekintetében csak Bécs veheti fel a versenyt Budapesttel. A szabadidő eltöltésére más lehetőségeket is említ a szerző – jó időjárás esetén kültéri koncertek vannak, ezen kívül rengeteg nyilvános uszoda, és klubok, ahol táncolni lehet (bár a legtöbb egyetemhez és belépőkártyához kötött, csak üdítők vannak, és megfelelően kell öltözködni, viselkedni).

Fotó: LIFE, 1967. december 8. © Time Life Pictures

A divatszerkesztő szerint mindenki udvarias és barátságos volt velük, soha senki nem említette Vietnámot, vagy az USA álláspontját Izraelről, csak néhányan kérdezősködtek a feketékkel kapcsolatos problémákról, de nem vádló hangnemben. „Főleg Sonny és Cherről, Truffautról, és arról érdeklődtek, hogy hogyan szerezhetnének egy LIFE példányt. És bár sokan nyíltan kimondták, hogy szeretnék meglátogatni a Nyugatot, és még reménykedtek is, hogy végül megengedik majd nekik, az érzésünk az volt, hogy amikor kielégült a kíváncsiságuk és szélesedett a látókörük, a tapasztalataik után a többség örömmel térne vissza, hogy a Duna partjait ékesítse.”

Majdnem ötven évvel az itt bemutatott lapszám megjelenése után megkerestünk kettő, a magazinban szereplő portréalanyt, hogy meséljen egykori, a LIFE magazinnal kapcsolatos élményeiről.
Masi Eisler akkoriban Rotschild Klára egyik modellje volt – rendszeresen részt vett a Rotschild-ruhákat felvonultató őszi és tavaszi divatbemutatókon –, így került kapcsolatba a LIFE tagjaival. Egy különleges helyszínen, Hollókőn – amely csak húsz évvel később, 1987-ben vált a Világörökség részévé – fotózták le, ahova a modell és a magazin munkatársai autóval mentek. Masi úgy emlékszik, nagy volt a sietség, mivel naplementére oda kellett érni – Parkinsonnak konkrét elképzelése volt, hogy milyen fényképet szeretne csinálni, és a fotónak pontosan akkor kellett elkészülnie, amikor a nap lemegy a vár mögé. A képhez tartozó szöveg szerint Masi Eisler kémiát tanul egy budapesti egyetemen, valójában azonban angol-francia szakos volt. A modellkedéssel ezután sem hagyott fel, de közben zenei pályára lépett, és énekesnőként is híres lett, a mai napig tart fellépéseket Budapesten és külföldön.
Neményi Mária, aki később társadalomtudós lett, így emlékezett vissza: „A LIFE magazinról persze hallottam, de fogalmam se volt róla, hogy egy híres divatfotós keresett meg engem akkor. Arra emlékszem, hogy a Gellért szállóba kellett menni, ott fotóztak. Igazából én akkor már túl voltam a filmforgatást követő médiaszerepléseken, és – ahogy a képaláírásból is kiderül – egyértelműen egyetemistaként definiáltam magam, úgyhogy nem vártam semmit ettől a fényképezéstől. Ahogy színésznő sem akartam lenni soha, ez a modell-dolog is a lehető legtávolabb állt tőlem. De azért nekem is megvan egy példány ebből a lapszámból.” (Gáspár Balázs)

(forrás: google.com/books)

Norman Parkinson készítette Uma Thurman édesanyjáról az első divatfotókat, az erről szóló bejegyzésünket ITT találod.