2010-ben Privát képek 1.-ben daganatos betegségemet, a műtétet, kemoterápiát és felépülésemet, a Privát képek 2.-ben anyám életének utolsó szakaszát és halálát fényképeztem meg. Kezdetben jókedvűen néhány évig öregek otthonában élt, de a halála előtti másfél évben demencia miatt folyamatosan leépült. Emlékezetvesztése hullámzó volt, tiszta időszakok és depresszió váltogatta egymást. Ekkor kezdtem el őt fényképezni, miközben ő végig együtt működött velem. Mivel a betegség és a halál tabu a mi társadalmunkban, fényképeim segíthetnek másoknak is, hogy az élet nehéz szakaszait túléljék, megéljék. – írta Horváth M. Judit Balogh Rudolf-díjas fotóművész Privát képek 2. című sorozatáról.

Bejegyzésünkben a 2013 és 2015 között készült megrázó sorozat képeit találjátok, melyet Pfisztner Gábor - a fotókhoz írt - szövegrészletével illusztráltunk.

Néhány évvel ezelőtt Horváth M. Judit bemutatott egy Privát képek című installációt. Egy különálló sötét térben felfüggesztett monitoron követték egymást a képek, a látványt Zányi Tamás zenei kompozíciója, hang- és dallamfoszlányai kísérték. A kép-hang együttes egy „történetet” mesélt el, egy betegség történetét. A főszereplő azonban nem a betegség, de nem is a beteg volt, hanem maga a test. A test, amelyről azt gondolnánk, hogy a miénk. Ha pedig a miénk, akkor mi birtokoljuk és uraljuk. Mi döntünk arról, mi történik vele, mi határozunk felőle. Itt persze föl kellene tennünk a kérdést, hogy ki ez a mi. Kinek áll hatalmában mindez? Régi vita az, hogy milyen viszonyban áll a test és az elme egymással, nevezzük bárminek is ez utóbbit, tudatnak, léleknek, szellemnek, akaratnak, egónak.
Hiába gondoljuk azonban, hogy mi vagyunk az alany (ide behelyettesíthető bármelyik előbb elhangzott főnév), amely uralkodik a test fölött. Inkább fordítva áll a helyzet. A test az, amelynek magunk ugyan szubjektumai vagyunk, de nem cselekvőként, hanem a szó másik, alávetettség értelmében. Talán bizonyos helyzetekben úgy tűnhet, mi adunk neki parancsokat, de a hatalmi viszonyok épp fordítottak. Erre két esemény ébreszthet rá minket életünk során, amelyek egyben kibillentenek a testünkhöz fűződő önelégült pozíciónkból: a betegség és az öregedés. Mindkét folyamat (állapot?) független attól, amit az előbb tudatnak, léleknek, szellemnek, akaratnak, egónak neveztem. Ez utóbbi, ha teljesen nincs is kiszolgáltatva a testnek, mégsem cselekedhet ellenében. A test teszi a dolgát, még ha nem is tud róla.
A Privát képek épp arról szólt, mit tehet az ember – Horváth M. Judit – egy ilyen helyzetben. Hogyan tudja eltávolítani magától a tudat, lélek, szellem, akarat, egó résztől azt a testi tapasztalatot, amely valamiként túl van a fogalmiságon, azon, hogy szavakkal megragadható, értelmezhető legyen. Nem maga a betegség ténye vagy megnevezése, nem az orvosilag leírható folyamat, hanem az, amit az egyén átél, de nem tud fogalmi síkra hozni. Csak keresi hozzá a szavakat. Hogyan tud kívül kerülni tehát önmagán, hogy tiszta fejjel szemlélhesse testét, és abban azt, ami ő maga volna, és valamiképp értelmet adjon annak, ami zajlik benne. Hol is? A fejében, a lelkében? Lokalizálni ugyanis csak a térbeli kiterjedéssel bíró testet lehetséges. A kétségtelenül meglévő külső nyomokra figyelhet, ezek azok, amelyek megragadhatók, és amelyek segítségével tárgyiasítható a nem látható, a nem megtapasztalható, az, amivel kapcsolatban csak érzéki – nagyon is testi, még ha nem is jó – tapasztalataink lehetnek. Ami gyötör, megvisel, kifáraszt, elcsüggeszt. (Pfisztner Gábor)
Figyelem! A bejegyzésben látható képek némelyike megrázó, felkavaró lehet. Csak akkor lépj tovább, ha ezt megértetted.








(forrás: stalter-asa.hu)
Claudio Edingert az késztette a szellemileg sérült betegek fotózására, hogy végignézte Alzheimer-kóros nagyanyja állapotának romlását, az elmegyógyintézetben készített képeit ITT, Fausto Podavini World Press Photo-díjas sorozatát az Alzheimer-kórban szenvedő férj és az őt ápoló feleség mindennapjairól pedig ITT találod.