A Capa-nagydíj 2018 első zsűrije Bartha Máté "Kontakt (Munkacím)", Koleszár Adél "Az erőszak sebei", valamint Kovalovszky Dániel "Egy pokoli színjáték díszletei" című pályaművéért ítélte oda az idén harmadszor kiosztásra kerülő, fejenként 500+200 ezer forintos támogatással járó ösztöndíjakat. Emellett kiemeltek további 3 finalistát, akik pályaműveikkel a zsűrizés utolsó fordulójába kerültek.
A Capa Központ a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók munkájának elismeréseképpen 2014 októberében alapította meg a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat, melyről a magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri két lépcsőben dönt. A három ösztöndíjas egy év múlva, 2018 októberében számol majd be a jövő évi zsűrinek projektje előrehaladtáról és így közülük kerül majd ki a nagydíjas alkotó, aki további 3 millió forintot vehet majd át.
GRATULÁLUNK!
Mai bejegyzésünkben Kovalovszky Dániel sorozatát találod.
Fotó: Kovalovszky Dániel: Részlet a recski kényszermunkatábor kőbányájából.
Munkámban az emberi szabadság és demokrácia törékenységét kezdtem el vizsgálni végigjárva Magyarországon a kommunista diktatúra meghatározó helyszíneit jelenkori állapotukban. Ennek a politikailag megosztó és társadalmilag mindmáig feldolgozatlan időszaknak is a legsötétebb bugyraiban teszek látogatást, méghozzá a Rákosi és a korai Kádár-korszak börtönvilágában. A bejárandó idősíkot az első munkatáborok nyitásától, 1945-től, egészen az 1963-as "nagy" amnesztiáig jelöltem ki. Azt hiszem, hogy nem kis felelősség bármilyen módon is megközelíteni ezt az érzékeny témát, hiszen az egyik legvitatottabb, legkomplexebb periódus volt Magyarország történelmében, így az alkotási folyamat alatt több független történész is segít a részletek hiteles ábrázolásában.
A II. világháború után az emberiség abban a hitben élt, hogy okulva a múlt diktatórikus rendszereinek keserű példáján, egy humánusabb világot fog építeni. Magyarország történelme sok más kelet-európai országéhoz hasonlóan nem így alakult. Rákosi Mátyás a Magyar Kommunista Párt főtitkára, szovjet mintára egy új sztálinista diktatúrát kezdett el felépíteni, amelyben az emberi jogok súlyos sérelmet szenvedtek. A koncepciós perek során több százezer elítéltet küldtek kényszermunkatáborba, börtönöztek be és százakat végeztek ki koholt vádak alapján. Ezeknek a pereknek a legnagyobb része zárt tárgyaláson folyt le. A vád legtöbb esetben a nyugati hatalmak javára elkövetett adatszolgáltatás és a néphatalom elleni szervezkedés volt. Az embertömegek fogvatartására az állam számos börtönt, internáló és munkatábort létesített. Azok akik megjárták ezeket a börtönöket tudják, hogy számtalan olyan esemény történt, amelyek részletei soha nem láttak napvilágot. A politikai elítéltek emlékirataira bukkanva egy ijesztő és eddig ismeretlen világ tárult fel előttem, amely rádöbbentett arra, hogy mennyire felszínes a történelmi tudásom erről a korszakról. Elhatároztam, hogy egy vizuális gyűjtésbe kezdek, amely ennek az átláthatatlan időszaknak egy sokak számára ismeretlen, de mégis jelentős részét tárná fel: az 1956-os forradalom előtti és utáni börtönvilágot. Az ott átélt testi-lelki szenvedéseket nem lehet fényképekkel visszaadni, de mégis megpróbálok valamit előhívni a fogvatartottak emlékeiből, megidézve ezzel a korra jellemző atmoszférát. A helyszíneket végigjárva, a fotográfia segítségével keresem a válaszokat arra, hogy hogyan lehetett átélni a meghurcoltatásokat és a bezártságot, megőrizve közben az emberi méltóságot. A fizikai és mentális szabadság definiálása már korábbi munkáimban is fontos szerepet kapott, de lényegesen más kontextusban, mint most. Ebben a sorozatomban elsősorban az érdekel, hogy hol vannak az emberi elme tűrőképességének határai és hogyan kezd a túlélési ösztön automatizálódni egy végtelenül kilátástalan és kiszolgáltatott helyzetben.
2016 - 2017 között a munkám a börtönök egy részének feltérképezésével és dokumentálásával telt, amely egy izgalmas alapot teremtett a munkámnak. Mivel minden egyes fotózási alkalom számos további lehetőséget szült, így azt érzem, hogy a sorozat még legalább egy évig tartó, koncentrált kutatást igényelne. A helyszínek funkciója a mai állapotukban is eléggé eklektikus. Töredékük múzeum vagy emlékhely lett, nagyobb részük viszont végleg eltűnt a föld színéről vagy történelmi jelentőségüket vesztve, romos állapotukban várnak további sorsukra. A jövőben a sorozatot szeretném erősíteni azoknak az idős embereknek a portréjaival és személyes történeteivel, akik az általam dokumentált helyeken raboskodtak. Törekszem olyan portréalanyokat felkutatni, akik a közélettől és szerepléstől távol, visszahúzódva élnek, cipelve ezt a súlyos történelmi terhet, amelynek teljes feldolgozására már nem maradt idő az életükben. Az arcképek és helyszínek mellett még egy fejezetet nyitottam, amely a Rákosi-korszak rabtáborainak tárgyi hagyatékát rendezné kronológikus sorrendbe. Sürgeti a munkámat, hogy a még élő volt politikai foglyok sorra távoznak el és a helyszínek is folyamatosan alakulnak át vagy szűnnek meg végleg. Terveim szerint nagyjából egy 60 képes sorozatban tudnám összefoglalni mindazt, amik fontos építőelemei lehetnek ennek a dokumentarista szemlélettel felépített szimbólumrendszernek. Már a sorozat készítése közben törekszem a vizuális összhangra, mind tónushasználatban, mind a távolságok tekintetében. Fontosnak tartom a szigorú szelekciót, a felesleges részek elhagyását. A fotográfiák kopottas, steril színvilága segít elemelni a témát a jelen kori valóságától és felidézni az akkori korhangulatot. - írta Kovalovszky Dániel sorozatáról.
(forrás: capacenter.hu)
