A szülők, akiknek sokkal több alkalmuk van megfigyelni, ismerni a gyereket, akik anélkül, hogy a gyereket megzavarnák, szinte észrevétlenül tudják a felvételeket elkészíteni. Önkéntelenül is meglesik a gyerek legőszintébb, legigazibb megnyilvánulásait; ebből születnek a legszebb és legmegkapóbb képek, mert a gyerekfelvételekkel szemben támasztott legelső követelmény az, hogy őszinte legyen: a gyereket a maga természetes mivoltában adja.
… Azoknak a képein, akik helyesen fényképeznek, olyanok a gyerekek, mint a valóságban. Játszanak, ugrálnak, jókedvűek: élnek. Pedig ezek a képek ugyanolyan géppel készülnek, mint a megmerevített, glédába állított gyerekek üres, kifejezéstelen képei. Pedig nincs boszorkányság sem a dologban. Csak két tényező kell ahhoz, hogy jó képek szülessenek: őszinteségre kell törekedni és türelemmel kell megoldani a feladatot. Sohasem szabad a gyereket számára idegen szerepre kényszeríteni, ki kell várni, amíg fesztelenül és zavartalanul éli a maga kis életét, amikor úgy mozog, ahogyan a legtermészetesebb és kifejezőbb: akkor kattintsuk el a gépet!
Be kell vallanom, hogy hosszú pályafutásom alatt ezen a téren sokat tanultam a szülőktől. Ez nem véletlen. Az igazán jó képhez a művészi meglátáson és a technikai tudáson kívül szoros kapcsolatban kell lenni a felvétel tárgyával, ez esetben a gyerekkel. Ismerni kell életmegnyilvánulásait, szokásait, azt, hogy mit szeret, mit nem; csak akkor, ha mindezt ismerjük, tudjuk a gyerek valódi lényét a képre hozni. Az ilyen kép azután nemcsak nekünk szerez örömet, hanem mindenkinek, aki látja, sőt, felnőtt korban annak is, akiről készült.
Ha egyszer átéltük a gyerek játékos vidámságát, együtt búsultunk vele apró bánatain, ha megéheztünk a jól evő gyerek látványán, elmerengtünk az alvó csodálatos nyugalmán, meglepődtünk feszült figyelésén és részt vettünk sok-sok tarka élményében, akkor minden bizonnyal tudni fogjuk, hogy mit akarunk, sőt, azt is, hogy mit és hogyan kell fényképeznünk.
A merev, egy-egy séma szerint készült gyerekfényképek eltévelyedett stílusát az elmúlt idők hivatásos fényképészei ’teremtették meg’. A gyerek megfigyeléséről, megismeréséről szó sem volt. … Az effajta fényképezés szerencsére már többé-kevésbé a múlté. Amit itt-ott látunk belőle, az meggyőzően hirdeti, hogy mit kell a gyerekfényképezésnél elkerülni. Ezek a régi, kényszeredett gyerekképek a legbeszédesebben bizonyítják, hogy igazán jó gyerekfényképet csak akkor fogunk készíteni, ha minden gyerekben megtaláljuk az egyénit, a legjellemzőbbet, és azt igyekszünk megörökíteni. Az ilyen felvételek lesznek valóban gyerekképek, és ezekben a gyerekvilág minden típusa meg fog jelenni. A kifejezés őszintesége, a mondanivaló harmóniája a modellel, megeleveníti nemcsak az egyénit, hanem a tipikusat is. Ily módon az egyes gyerekekről készült képek egyben jellemzőek lesznek az egész gyerektársadalomra.
Sokan feltették nekem a kérdést: Mi legyen a megrendezéssel? Szabad-e a gyerekfelvételt megrendezni? Nem! Ha őszinte kifejezésre törekszünk, akkor sohase rendezzünk, hanem csak alkalmat teremtsünk olyan helyzet kialakulására, amilyent a képen rögzíteni akarunk. Ha például megfigyeltük, hogy milyen elmélyülten játszik a gyerek, de éppen akkor sem időnk, sem lehetőségünk nem volt ezt megörökíteni, akkor legközelebb, kellő fény esetén, készítsük elő a gépet, teremtsük meg a gyerek figyelmét teljesen lekötő játék feltételeit, így az elmélyült játék létrejön anélkül, hogy a gyereket bíztatnunk kellene. Minden szülő tudja, hogy gyermekénél miként érheti ezt el. Ez a módszer a gyerekfelvételek körében felmerülő minden témára egyaránt vonatkozik.
… Általános érvényű szabály, hogyha meglátunk egy mozzanatot, egy kifejezést a gyereknél, amit le akarunk fényképezni, akkor ne szólítsuk fel a gyereket, hogy ’várj egy kicsit’, ’maradj így’, ’csináld még egyszer’. Ebből sohasem lesz őszinte kép. Ha mégis elkészítjük, csodálkozni fogunk azon, hogy egészen más lett, mint amit megláttunk, és amit meg akartunk örökíteni. A felszólítás, hogy ’maradj így’, éppen azt a természetességet, a közvetlenséget öli meg, a gyerek belemerevedik egy mozdulatba, ráfagy a kifejezés az arcára, amely pedig annyira élő, természetes volt. Ugyanez vonatkozik a ’csináld még egyszer’-re is. A ’csináld még egyszer’ helyett sokkal biztosabb várni. Alig találkoztam gyerekkel, aki rövidebb-hosszabb időn belül ne tért volna vissza ahhoz a játékhoz, mozdulathoz, kifejezéshez, amit megláttam és elmulasztottam. 

Fotó: Reismann Marian: Cím nélkül, 1966 © Magyarországi Pikler-Lóczy Társaság 
(kép forrása: Fotóművészet 2018/2)

Tőry Klára magyar fotográfusokat bemutató életrajz-sorozatában hamarosan Reismann Marian életét és képeit ismerheted meg.