1990. november 22-én a Néprajzi Múzeumban sorakoztak fel a divat legnagyobbjai, mivel a II. Nemzetközi Divatfotófesztivál helyszíne a peresztrojka hatására a divatos Budapest lett. A magazinok képviseletében a Vogue, a Glamour, a Marie Claire és az Elle főszerkesztői, a Kodak vezetői, a Polaroid és a Nikon France igazgatója valamint a résztvevő 92 fotós voltak jelen a fesztiválon. A meghívottakkal együtt több mint 400 külföldi érkezett a háromnapos rendezvényre.
Hoffmann Tamás a Néprajzi Múzeum főigazgatója egy interjúban mesélte el, hogy a francia szervezők a magyar fotográfia múltjára való tekintettel a budapesti helyszínt részesítették előnyben, aminek ők nagyon örültek. A fesztivál igazgatója, Beatrice Dupire elmondta, hogy a 756 pályázóból a zsűri 92 fotóst tartott érdemesnek arra, hogy Budapesten mutassák be műveiket, tehát a kiállításon részt venni már önmagában is rangot jelentett.

A mai divatfotót számtalan irányzat jellemzi, amelyeket a fesztivál rendezői jónak láttak kategóriákba sorolni. A díjakat a kategóriák legjobbjainak ítélték, a kategóriák a következők voltak: szépség, csendélet, életből vett jelenet, katalógus, kiadói divat és a személyes kutatás. A háromnapos rendezvény programja igen gazdag volt. A bemutatkozók között három magyar is volt, Schäffer Zsuzsa, Hortoványi István és Zoltán (aki Párizsban élt és dolgozott), és az sem mellékes, hogy a zsűriben neves fotóművészek és igazi divatdiktátorok foglaltak helyet (Jean-Paul Gaultier, Horst P. Horst, Sarah Moon).

1990 novemberében a zsűri tagjai mellett a díjátadón Jeanloup Sieff és Peter Lindbergh is jelen voltak. A katalógus kategóriában Ellen von Umwerth nyert, míg az FPIM különdíját Peter Lindberghnek ítélte oda a zsűri. Nagy meglepetésre a Divat kategória Személyes Kutatás szekciójában Schäffer Zsuzsa munkáját választotta a zsűri a legjobbnak. Az eredményhirdetés után Sieff személyesen is gratulált Schäffer Zsuzsának, aki az ezt követő években néhány fiatal, hazai divattervező munkáit fényképezte. További munkáiban Schäffer nem a divatfényképezést választotta, inkább maradt a portréfényképezésnél.

Schäffer Zsuzsa – aki végül 7 képpel pályázott – csak véletlenül szerzett tudomást a pályázatról. A PICTO cég párizsi fotólaborjában értesült a fesztiválról, mikor férjével 1989 nyarán egy professzionális fotóstúdióban dolgoztak, akik a PICTO laborral dolgoztattak. A műterem vezetője mutatta be őket a PICTO tulajdonosának és tőle értesültek a pályázatról, valamint ő volt az, aki a szervezők párizsi irodájába irányította őket, ahol kiválasztották a megfelelő képeket. Legközelebb ősszel találkoztak, erre így emlékezett vissza Schäffer Zsuzsa:
„Szeptember elején azután, amikor a franciák az utolsó adag fotóért jöttek Budapestre (mert elégedetlenek lévén a részvétellel, a magyarok részére meghosszabbították az eredetileg már hónapokkal előbb lezárult határidőt), bevittük képeinket a szállodájukba. Azután novemberig, amíg a kiállítást el nem kezdték építeni, senki nem keresett bennünket.”

A magyar szervezőkön keresztül tehát egyetlen kép sem került a magyar fotósoktól a fesztiválra. A francia szervezők a magyarokat okolták, egyszerűen nem értették, hogy mi lehet a gond a pályázattal, miért nem jutott el annak híre a közönséghez. A Fotóművészet magazin 1990/1 számában P. Szabó Ernő Két kicsi francia című cikkében kevés sikerrel próbált meg utánajárni az okoknak.

A fotográfus szavaival élve, a galériában látható képek személyes portrék pályájuk kezdetén lévő fiatal nőkről, és egy kis érintés a 20. század levegőjéből, a századforduló éveiből. 

(forrás: schaffer-zsuzsa.hu; fotomuveszet.net)

A fotográfusnő a képekkel való laboratóriumi munka minden fázisát mind a mai napig saját maga végzi, akár fotópapírra, akár filmre készít nagyításokat. Ezzel a teljes képalkotási folyamatot saját kezében tartja, annak érdekében, hogy elképzelései a lehető legteljesebben válhassanak valóra. Schäffer Zsuzsa budapesti városképeiből ITT találsz egy válogatást.