A fényképészet alapkövét azon körülmény vetette meg, hogy az argeatum nitricum vagyis salétromsavas ezüst, mely lapis név alatt is ismeretes, a világosságnak kitéve megfeketedik. Ezen körülmény, Herapath szerint, már az egyiptomiak előtt is ismeretes volt, mert lapis segélyével egy örökké tartó tintát állítottak elő, mely állítást azon tény bizonyítja legjobban, hogy azon vásznakon, melyekkel a mumiák voltak betakarva s a melyen hyerogliphákat is lehetett látni, mindenkor ezüstre is bukkantak. Jóllehet az ókorban a fény hatásával keveset foglalkoztak, mégis akadunk egyes adatokra, melyek azt bizonyítják, hogy a napfény hatása egyes növényre vagy ásványra befolyással van. Már a görögök is ismerék például az opál és amethyst azon természetét, hogy fényüket - a napsugarak hatásának kitéve - némileg elvesztik. Mindazonáltal a napsugarak vegyi hatásának szorosabb tanulmányozásáról vagy újabb felfedezésekről e századokban semmit sem lehet észlelni. Csakis a középkorban, nevezetesen a XVI. században, 1566-ban foglalkoztak jobban e tudománnyal az alchemisták, kik először tapasztalták, jobban mondva figyelték meg a chlorezüstnek is a nap fényétől eredő változását. Lassan fejlődve már e század elejétől kezdve egy új tudomány datálódik, t. i. a fotochemia vagyis a fényvegytan. 1802-ben a híres Weedgwood hozta köztudomásra, hogy mily módon lehet a fény segélyével képeket előállítani, ő bizonyította be ugyanis, ha fehér papirost salétromsavas ezüst-oldattal bekenünk, az a sötétben színét nem változtatja, de a napsugaraknak kitéve teljesen megfeketedik. Ezen elvből kiindulva Wedgwood egy személy profilját, melynek árnyékát ily módon preperált papírosra felfogva, a napsugarak segélyével lemásolta, nem sikerült azonban neki ugyanazt a már akkor ismert sötét kamrában végrehajtani. Ehhez járult még az is, hogy a képek fixirozását sem bírta teljesíteni s csak Niepsnek sikerült 1812-ben e hátrányt is elhárítani, mely fölfedezését még azzal is tetézte, hogy még a sötét kamrában a napfény által előidézett képeket szintén képes volt fixirozni. Mindezen javítások daczára is megmaradt azon hátrány, hogy egy kép létrehozására a napfény több órai hatására volt szükség, miáltal élő személyeket természetesen nem lehetett portretirozni és így e találmány nem vezetett a kívánt czélhoz. A fáradhatatlan. Nieps azonban nem csüggedt s szövetkezve a szintén negy tudományú Daguerrel, 1829-ben egyesülten folytatták tanulmányaikat e téren s lankadatlan szorgalmukat a kívánt siker már koronázta is, mert már 1839-ben a tudományos világot azon bámulatos fölfedezésükkel lepték meg, hogy mi módon lehet hű arczképeket ezüst lemezekre előállítani. Ez volt az úgynevezett daguerotípia. Bár kezdetleges volt a fényképészet ezen neme, mégis az egész világ érdeklődését annyira magára vonta, hogy sokan, sőt lehetne mondani mindnyájan, a kik a daguerotípiával üzletszerúleg foglalkoztak, meggazdagodtak.

Ez időtől fogva azonban folyton javították e találmányt s már 1841-ben Talbot papirosra tudta átvezetni a képet s pedig úgy, hogy egy anyalemezt, úgynevezett negatívot készített, mely nem más, mint egy átlátszó üveglap, mely keresztlátszatban a kamera obskurában nyert eredeti árnyalatát fordítva adja vissza, a mely anyalemez után aztán számtalan papírmásolatokat lehetett készíteni. Végre 1851-ben feltalálták a collodiumot, a mely a fényképészetet, rendkívül érzékeny vegyszerek tartalma következtében óriásan megkönnyítette s ennek alapján azután oly rohamosan halad a mai napig e művészeti tudomány, hogy lehetetlen szakembereknek e haladással lépést tartani, ha minden ágazatában akarná azt követni. Egész más irányt vett e tudomány azonban az utolsó évtizedben a száraz lemezek érzékenységének feltalálása által. Nagyon messzire vezetne, ha a sokféle eljárást megmagyaráznám, melyek a fényképészet segélyével, majd minden sokszorosító műiparban alkalmaztatnak.

Ha egy szobát fényes nappal teljesen besötétítünk azután valamely helyen, mondjuk az erősen befüggönyözött ablaknál egy kis lyukat fúrunk, melyen keresztül a napsugarak behatolhatnak, tapasztalni fogjuk, hogy a szemközt levő fehér falon a szabadban, bizonyos távolságban levő tárgyak fordított és tiszta alakban láthatókká lesznek.

Az ily módon elrendezett szobát kamera obskurának, nevezik s ezen alapon találták fel a fényképészeti apparatust is, melynek formáját minden ember ismeri, nem kell tehát annak magyarázatához többet hozzátennem, mint azt, hogy a sötét szobát ama fúvó alakú, belülről egész feketére festett négyszegletes kis szekrény képezi, mely a tulajdonképeni kamera obskura, azon kis lyuk helyébe, a hol a napsugarak behatoljanak, kitűnő minőségű gyűjtőlencsékből össze állított cső, az úgynevezett objectio van alkalmazva, a mely a nap legérzékenyebb sugarait a kamera obskurában vezeti. A szoba fehér falát pedig a kamerában levő bágyadt fényű üveg helyettesíti, a melyen aztán a sugarak által oda vetett képet tisztán megláthatjuk, ha fejünket kamerával együtt fekete posztókendővel befedjük. Ez volna a tulajdonképen fényképészeti apparátus, melyet a mai napig a legnagyobb tapintattal javítottak és javítanak folyton, úgy, hogy minden különböző nemű felvételhez, különböző czélszerűnek talált lencse, illetve objektiv lett használva, a melyek tökéletes volta méltán bámulatba ejtheti a szakférfiakat.

Egy külön czikk anyagát képezhetné a ma létező és szükséges fényképező gépek s azok alkalmazása így tehát czikkünk keretébe lehetetlen azt bevonni röviden hát csak azt jegyzem meg, hogy évenkint több millióra megy az az érték, melyek a sok gyár által előállított fényképező gépek képviselnek.

De térjünk csak tárgyunkra. Mint említém, a bágyadt fényű üvegen látjuk a sugarak által oda vetett képeket, ha most ennek helyébe egy - a napsugarak iránt érzékeny - lemezt, egy-két másodperczig, a mint a körülmény megkívánja, teszünk, már el is értük czélunkat, mert megörökítve látjuk azon képet, a mely a kamera üvegén látható volt. Az érzékeny fényképészeti lemez, melyre a fénykép tulajdonkép lerajzolódik, oly tiszta átlátszó üveglap, melyet sötétben egy gelatin, ezüst, jodkálium, bromamonium stb. szerekből álló keverékkel leöntöttük, a mely aztán épen ez által a napfénynek kitéve rögtöni átváltozáson megy keresztül, még pedig úgy, hogy a fény által jobban ért rész a nagyobb vegyi felbomlás miatt átlátszatlanná vagyis tömörré válik, míg a kevésbé érintett helyek átlátszók és kevésbbé tömörek lesznek. Közelebbi megértésül vegyünk egy ily preparált érzékeny lemezt s fedjük be azt a sötétben különböző vastagságú papírszeletekkel, melyek tehát több vagy kevesebb fényt bocsátanak magukon keresztül, ha ezen lemezt a napsugarak hatásának tesszük ki, azt fogjuk tapasztalni, hogy a szeletek alatt, ezek viszonya szerint, a lemez, majd tömörebb, majd kevésbé tömörebb lesz. Közelebbi megértésül vegyünk egy ily preparált érzékeny lemezt s fedjük be azt a sötétben különböző vastagságú papírszeletekkel, melyek tehát több vagy kevesebb fényt bocsátanak magukon keresztül, ha ezen lemezt a napsugarak hatásának tesszük ki, azt fogjuk tapasztalni, hogy a szeletek alatt, ezek viszonya szerint, a lemez majd tömörebb, majd kevésbé tömörebb lesz. Megjegyezendő azonban, hogy a sugarak színe is befolyással van azoknak a lemezre tett hatására, a sárga sugarak iránt például kevésbé érzékeny, mint a kék sugarak iránt, sötét rubinszín iránt pedig éppenséggel nem érzékeny, a viola sugarak iránt pedig a legérzékenyebb a lemez: ha tehát a lemezre rubinszínű papirost teszünk, az egész átlátszó maradna, míg ha ugyanazt violaszínnel kíséreljük meg, egészen tömör átlátszatot nyerünk. Ugyanez a tény áll elő, ha a sötét kamarában a lemezt különböző színű és hatású sugarak érintik és épen ezen titkos hatásban rejlik a kép hű létrejötte. Minden árnyalak és szín más hatású sugarat vet, a melyeket a gyüjtőlencse a sötét kamarába s ott az érzékeny lemez helyére gyűjt, ily módon aztán a legfinomabb rajzok és árnyalatok természethűen, ha nem is színben, de hatásban adatnak vissza.

Talán nem lesz érdektelen e helyen fölemlítenem, hogy ezen törvényen alapszik a látás is és hogy szemünk tudvalevőleg ép úgy van szerkesztve, mint a kamera obskura az ő lencséivel. És valóban nem is más. A mit következő rendkívül érdekes esetek bizonyítanak. Sokan lesznek bizonyára, kik visszaemlékeznek, mily nagy bámulatot keltett évekkel ezelőtt Boll római tanár azon felfedezése, hogy az emberi szem reczehártyájára egy vörös, a világosság iránt érzékeny réteg terül el. Ezen fölfedezés alapján Kühne heidelbergi tanár további kísérleteket és megfigyeléseket tett, miközben azon érdekes tapasztalatra jutott, hogy levágott marháknál, azok által közvetlen haláluk előtt látott tárgyak a reczehártyán meg voltak örökítve, sőt még hosszabb ideig haláluk után a szemből kivett reczehártyán láthatók voltak. A dolog magyarázata pedig a következő: a szem lencséje által a reczehártyára épp úgy tesz leábrázolva, mint a hogy az a kamera obskurában az érzékeny lemezre történik, de viszont is az igen világos tárgyak, melyek a szem reczehártyájára hatottak, innen a lencse közreműködése által reflektáltatnak, mint kívül fekvő tárgyak, tartózkodási terük egy bizonyos helyére, így ha reggel felébredve szemeinket hirtelen egy fehér lapra irányozzuk, az éjjelen át nyugodott szem reczehártyáján levő véredények ágazatai láthatók lesznek az említett fehér lapon. Ezen tapasztalat alapján egy Gozen nevű orvostudor a “britisch Association” tagja 1888-ban szemlencséjének segélyével retináján lévő képet lefényképezte. Egy méter távolságról ugyanis vagy 15 másodperczig egy 3000 gyertyafény erejének megfelelő égő elektromos ívlámpába nézett s aztán egy sötét szobába ment, a hol egy bizonyos ideig egy jól preparált érzékeny lemezre nézett. E műtét után egy időre hő és éles képét láthatta a lapon úgy a lámpa conturjának, mint széndarabkáknak és világító elektromos fénynek. Természetesen e fölfedezés nagy bámulatot idézett elő annak idejében, csakhogy a további kísérleteket - talán épen e műtétnek a szemre gyakorolt veszélyes hatása miatt min teddig nem tettek.

Mielőtt befejezném közleményemet, mintegy kiegészítőleg meg kell még jegyeznem, hogy a kamera obskurában megvilágított úgy nevezett emulsio-lap csak akkor mutatja a reá vetett fénykép rajzát, ha előbb azt egy különböző szerek vegyülékéből alló folyadékkal leöntjük, mely műtétet idézésnek szokott a fényképész nevezni. E folyadék hatása főleg abban nyilvánul, hogy az a világosság által érintett finom bromezüstrészecskéket teljesen felbontja, leginkább pirogallust szénsav és kénsavval vegyítve vagy épen oxalsavas kálit kénsavas vasélesel keverve használják fel e czélra. A nyert képet aztán papirosra úgy kopírozhatjuk le a lemezről, hogy ez utóbbit kitesszük a napfénynek és aljára egy ezüstoldattal bevont úgynevezett albumin papirost teszünk, mely szintén érzékeny lévén a világosság iránt, a lemezen levő képet árnyalatok szerint adja vissza. Ha aztán ezen másolatot a lemezről eltávolítjuk, a még az utóbbin levő ezüst részecskék lemosatnak közönséges vízzel és végképp alkénsavas natronban fixiroztatik, hogy ezáltal a világosság iránt teljesen érzéketlenek legyenek.” (Megj: Magyar Géniusz 1892 36. sz. 154.o.)