Kezdetben mindenki természetesnek vette, hogy a fotográfia a festészet nyelvén próbálkozik, hagyományos kompozíciós megoldásokkal dolgozik. Valószínű, hogy nemcsak a közönség, hanem az első fényképészek is lényegében a képzőművészet újfajta változatának tartották a fotót, a festészet új lehetőségének, új anyagban és új technikával való megjelenésének vélték. Nemcsak azért alakulhatott ki ez a vélemény, mert hivatásszerűen jó ideig főképp képzőművészek művelték a fényképezést, hanem azért is, mert a kor esztétikája a fényképet tartotta a természetutánzás tökélyének. A kezdeti nagy lelkesedés úgy hatott a festészetre, hogy a festőktől még fokozottabb természethűséget, a részletek még aprólékosabb kidolgozását kezdték követelni.
A festészeti kompozíció és a képzőművészetben szokásos témaválasztás hatása a fényképezésre portréban, csendéletben, tájképben egyaránt kimutatható. A portréfényképészek, mindenekelőtt a modell beállításában, évtizedekig a festőket követték. A klasszicizmus statikus, nyugalmi állapotban lévő beállítására a hosszú megvilágítási idő miatt volt szükség. A kellékek, drapériák alkalmazása pedig a modellt rögzítő berendezések elrejtésére is szolgált. Technikai nehézségekből eredő követelmény volt, hogy az arckifejezés és testtartás mozdulatlan, nyugodt legyen. Csak a legnagyobbak tudták elérni így, hogy a modellek sajátos egyénisége az elhelyezkedésben, a gesztusokban, a fejtartásban érvényesüljön. Azt, hogy a szokásos eszményítés helyett a jellem rejtett vonásait, az érzelmek kifejezését, a belső lelki folyamatot tükrözzék a képek. A megrendelők ízlése az eszményítést, a polgárnak önmagáról alkotott, idealizált elképzelését követelte, és általánossá tette a felvevőgép előtt pózoló tartást.
A technikai kötöttségek, a pillanatképre való alkalmatlanság a lehetséges variációk viszonylag szűk skálájából engedett választani. Ennél is erőteljesebben korlátozta a beállítást a megrendelők ízlése, akiket csak bizonyos pozitúrák elégítették ki. A férfiakhoz hősies póz illett, az öreg embereket töprengő, mélázó helyzetben látták igaznak, az asszonyokat méltóságos matriarchaként ábrázolták, a fiatal lányoktól a báj és törékenység illúzióját várták el. A modellek lényétől többnyire idegen, természetellenes beállítás a képeknek merev, ünnepélyes hatást kölcsönzött. A felvétel időtartamának rövidülésével még nem változott meg rögtön a beállítás. Megmaradt festői jellege, a fotóportrék zöme a klasszicizmust konzerválta. A fotók nagy részén biedermeier, akadémikus ízlés uralkodott abban a korban, amikor Courbet, Daumier és mások már a kritikai realizmus hangján szóltak.
Az aktfotók is festészeti, sőt, szobrászati hagyományokat folytattak. Az alakok beállítása, az interieur elhanyagolása, illetve díszletszerűsége és a megvilágítás gyakran azt a hatást keltette, mintha szobrokat fotóztak volna. A fényképezett csendéletek a tárgyak elrendezésében sokáig követték a festmények szabályait. A tájfotók túlnyomó része szinte napjainkig őriz festészeti hagyományokat az előtér, középtér és háttér elrendezésében. A zsánerfényképezésben kezdetben úgyszintén a festészeti minták követése volt általános.
Vissza a tartalomjegyzékhez
Tovább a következő fejezethez
