Niepce és Daguerre találmánya példátlan szenzáció erejével hatott mindenütt. A nagyközönség és a szellemi élet kiválóságai egyaránt nagy lelkesedéssel üdvözölték az új technikai csodát. Úgy fogadták a dolgok külsejéről nyert képet, mint a legteljesebb valóságot. „A dagerrotípia az élettelen természetet a tökéletesség olyan fokán ábrázolja, mely egyenlő magával a természettel” - vélte Gay-Lussac, a nagy kémikus-fizikus. Jules Janin műkritikus szerint „a legnagyobb mesterek rajza sem hozott létre ehhez hasonlót.” A kortársak a dagerrotípiában azt értékelték a legmagasabbra, amiben a fényképi ábrázolás - persze fizikai, technikai értelemben - felülmúlta a festőit: a részletek leheletfinom rajzát, a gazdag tónusskálát, a tökéletes természethűséget, a pompás anyagszerűséget. A művészek körében megdöbbenést keltett a hír, hogy a fotó által a természet szinte mechanikusan reprodukálható. A közepes tehetségű miniatűr- és vedutafestők, a portretisták és tájképfestők attól féltek, hogy elvesztik megélhetési lehetőségüket. Hiszen most már bárki, rövid idő alatt elkészítheti azt, amit eddig a művészek olyan aprólékos, nehéz munkával igyekeztek megvalósítani.
„A mai nappal a festészet meghalt! - kiáltott fel az első dagerrotípiák láttán Paul Delaroche, a francia historizmus népszerű festője. Az első megrázkódtatás után átértékelte megállapítását: „A festők magukévá fogják tenni ezt az eljárást, mint egy igen gyors módszert arra, hogy tanulmányok egész sorát készíthessék el, amelyeket egyébként csak hosszú időn át tartó sok munkával és sokkalta gyengébb stílusban tudnának megvalósítani, bármilyen legyen is tehetségük egyéb vonatkozásban". Hogy nemcsak segédeszközként, hanem önálló ábrázolási módként ismerte el a fotót, bizonyítja a következő kijelentése: "A dagerrotípiák finom ábrázolási módja minden elképzelést fölülmúló tökéletességet mutat. A vonalak pontos rajzát, a formák tisztaságát legteljesebben a fénykép tudja megvalósítani.” Figyelemre méltó, hogy a fénykép valóságábrázoló készségének a művészek között még olyanok is nagy elismeréssel adóztak, akiknek stílusa távol állt a naturalizmustól. A romantika festőóriása, Delacroix pl. sajnálta, hogy ez a hasznos találmány számára olyan későn jött. A klasszicizmus vezéralakja, Ingres azt hangsúlyozta, hogy egész életében ő is valami olyan egzaktságra törekedett, mint amilyent a fényképek mutatnak.
A dagerrotípia nagy gyorsasággal hódította meg a világot. Festők és litográfusok nagy számban cserélték fel az ecsetet és krétát a fényképezőgépre, meglátva a fényképezésben rejlő nagy üzleti lehetőséget. Hiszen csak így tudhatták kielégíteni (a festmény árának töredékéért, a sok órás ülések helyett csupán néhány perc alatt) a nagyszámú polgári megrendelőt. Eddig az arisztokrata kastélya „ősök galériájában" nagyméretű reprezentatív olajfestményeken őrizte maga és családja képmását az „örökkévalóságnak." A polgár igénye szerényebb és korszerűbb volt: festmény-miniatűrön és dagerrotípián örökíttette meg személyét. Hogy a dagerrotípia lényegében ugyanazt a társadalmi igényt elégítette ki, mint a miniatűrfestészet, az is bizonyítja, hogy hasonlóan bekeretezve került a falra. Sőt, a monokróm hatás megszüntetésére elkezdték a képek színezését.
A dagerrotípia alacsony érzékenysége miatt, mely kezdetben jó fényviszonyok között is több perces, akár negyedórás megvilágítást igényelt, csak élettelen témák rögzítésére volt alkalmas. Kiváló matematikusunk, Petzval József zseniális módon, matematikai számítások alapján szerkesztette meg a róla elnevezett portréobjektívet, mely Daguerre objektívjénél tizenhatszor nagyobb (3,5-ös) fényerejű volt. Ez tette lehetővé 1840-ben, hogy statikus pozitúrába beállított személyeket néhány másodperces expozícióval fényképezhessenek.
Vissza a tartalomjegyzékhez
Tovább a következő fejezethez
