Míg Talbot a tárgyak világán keresztül bizonyította be, hogy eljárása ugyanolyan alkalmas a valóság hiteles tükrözésére, a talbotípia másik kiemelkedő egyénisége, David Octavius Hill, (1802-1870) munkatársa, Robert Adamson (1821-1848) közreműködésével az angol festészet legjobb hagyományaira támaszkodva a portréfényképezést emelte - legalábbis tartalmilag - a dagerrotípisták (de talán az egész XIX. század) számára elérhetetlen, magas művészi színvonalra.
Indokoltnak látszik Hevesy Iván feltevése, hogy Hill azért választotta a talbotípiát a népszerűbb dagerrotípia helyett, mert az kissé elmosódottabb rajzával jobban megfelelt festői képalakító elképzeléseinek: a formák nagyobb foltokba való összefogásának, a lényeges részek (arc és kezek) kiemelésének, nagyvonalúan egyszerű előadásmódjának. Ez az egységes alakítás segítette hozzá, hogy nem veszett el a részletekben, hanem a kifejezésre koncentrált, rendkívül szuggesztív, nagy jellemző erővel hozta felszínre modelljeinek legrejtettebb jellemvonásait, biztos megérzéssel rögzítette lelki életük tünékeny rezdüléseit.
Fotó: David Octavius Hill and Robert Adamson: David O. Hill self-portrait, 1843-47.
Realisztikus portréművészetéhez jó előképeket talált az angol képmásfestészet történetében. Képei azonban nem a nagy festőelődök utánérzései, mert a fotó lehetőségeinek megfelelően közvetlenné, megmozgatottá, pillanatszerűvé tudta tenni az ábrázolást. Az angol portréfestészet hagyományai Holbein-ig nyúlnak vissza, akinek éles szemmel karakterizáló felfogását Van Dyck alakjainak hűvösen tartózkodó, a nyilvánosság előtt reprezentáló bemutatása váltotta fel. Az angol képmásokban később sem találhatjuk sem Rembrandt portréinak intimitását, sem kontinens barokk festőinek színpadiasságát. A két nagy külföldi előd hatását Hogarth a puritanizmus szellemével ötvözte. Követői munkásságában - akik a XVIII. század végére csúcspontjára fejlesztették az angol portréfestészetet - nagyobbrészt a realisztikus ábrázolásmód érvényesült. Bár a nagy tekintélyű Reynolds esztétikájában azt hirdette, hogy: „az igazi festő nem süllyedhet odáig, hogy az embereket kínos pontossággal örvendeztesse meg, sokkal inkább arra kell törekednie, hogy az arcokat nagy eszmékkel nemesítse" - művészetében mégsem eszményített, hanem karakterisztikusan egyénített alakokat nyújtott. Reynolds művészi örökségét Hill hazájában, Skóciában Henry Raeburn még egyszerűbb formakezeléssé fejlesztette tovább. Képeit Emil Waldmann így jellemezte: „Raeburn képeiben kiváló a felfogás természetessége és elevensége, a megfigyelés intimitása, az ábrázolás széles egyszerűsége és a világos, nagy foltokban történő felépítés." Hill művészi felfogása és képalakítása közvetlenül Raeburn portréfestészetében gyökerezik, hisz mindezek a jellegzetességek az ő fotóira is vonatkoznak.
Az alakítás festőisége mellett Hill megérezte és megoldotta azt a módszerbeli feladatot, amelyben a fotó más lehetőséget nyújt a portréábrázolásban. A festő különböző megfigyelését összegezheti a képmásban, míg a fényképész a számtalan mozzanat közül kiválaszthatja az egyénre szerinte legjellemzőbb kifejezést, a személyiségnek egy-egy karakterisztikus vonását, érzelmi állapotát, azt a pillanatot, amely számára a jellemet legerőteljesebben tükrözi. A fotós mindig csak egy bizonyos pillanatot rögzít, melyben képes lehet a gyorsan változó belső mozgásokat követve a döntő mozzanat megragadására. Hill képein éppen az egyéniség bemutatásának ezt a fényképi módját csodálhatjuk legjobban. Bár a megvilágítási idő több perces nyugalmi állapotot tett szükségessé, mégsem merevek vagy statikusak alakjai, arckifejezésük sem kényszeredett vagy „megfagyott", hanem igen őszinték, természetesen egyszerűek, gyakran mélyen bensőségesek. Közel másfél ezer arcképében azért tud mindig változatosat és újat nyújtani, mert a karakterek, temperamentumok sokszínű skáláján túl mindig éreztetni tudta a pillanatnyi lelkiállapotot, hangulatot, megragadóan egyesítette az egyéniség mélyreható jellemzését a pillanatszerű közvetlenséggel.
Fotó: David Octavius Hill and Robert Adamson: Thomas Henshaw Jones, 1842-47.
Forrás: bildindex.de
Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. Átdolgozott változat, Budapest, 2004.
Vissza a tartalomjegyzékhez
Tovább a következő fejezethez
