Egy ilyen lényeges formanyelvi változás természetesen nem indokolható csupán az impresszionista festők - ha még olyan jelentős - hatásával, sem a kritikusok nagy befolyásával. Mint más korszakban is, itt is az újfajta társadalmi igény, jelen esetben az amatőrizmus kiszélesedése a fő mozgatóerő. A század végén a polgárosodás meggyorsulása és a fotótechnika fejlődése - magasabb érzékenységű szárazlemez, majd tekercsfilm, kisebb és könnyebb kézi gépek, nagyobb fényerejű objektívek, a pillanatzárak, a nyomdai sokszorosítás tökéletesedése stb. - egyre nagyobb tömegek számára tette lehetővé a műkedvelő fényképezést.

A fotográfiában kedvtelést vagy művészi önkifejezést kereső amatőrök nem tekinthették példaképüknek a zömében elüzletiesedett, megmerevedett, hamis sztereotípiákkal dolgozó műtermi fényképezést, vagyis elvetették az addig általános formanyelvet. Művészi elképzeléseik megvalósításához ezért a rokon vizuális művészeti ágakhoz, a festészethez és grafikához fordultak mintáért, képeik formai megjelenítésében is a képzőművészetet utánozták. A XIX. századi fotográfia látványhoz tapadó, dokumentatív hűségű, többnyire reproduktív formanyelvét egy másik művészeti ág megjelenítési módjával helyettesítették. Mivel új képi megjelenítésre törekedtek, helyet adtak sokirányú kísérletezésnek, jó néhány jelentős, progresszív eredményt értek el. 
A composite-fotó művelői az 1860-80-as években az akadémikus festészet tárgykörét, szellemét, felfogását, képszerkesztési szabályait követték a fotóban, hogy a festészettel egyenrangú fényképeket nyerjenek. A festőiesek új nemzedéke, a „pictorialism” képviselői viszont már nem csupán a festménnyel versenyző témájú, kompozíciójú és eszmei tartalmú fotót, hanem festménynek, grafikának, pasztellnak, krétarajznak látszó fotót akartak készíteni. Úgy vélték, hogy a fénykép csak úgy tud művészivé válni, ha felületében, tónusaiban is minél inkább hasonlít a festményekhez, grafikákhoz. Megtagadták a fotó sajátos kifejező eszközét, a XIX. századra elsősorban jellemző éles, részletgazdag rajzot és anyagszerűséget, de többnyire a fénnyel való modellálást is, hogy az impresszionisták ecsetkezelésére emlékeztető, vibráló folthatást érjenek el.
A fényképi felülethatás szétzúzása ellen éppen az a Robinson tiltakozott, aki szellemében, témaválasztásában teljesen az akadémikus festészet szabályainak akarta alárendelni a fotográfiát, s montázstechnikájával annak komponálásmódját követte: „A fotográfus feladata az, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel készítsen képeket, és úgy mutassa azokat, hogy mindenki megismerje, hogy a képek ezekkel és nem más eszközökkel jöttek létre.” Akadémikus szemlélete az impresszionista festészetet és az azt utánzó fotográfiát egyaránt elutasította.

Forrás: Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. Átdolgozott változat, Budapest, 2004.

Vissza a tartalomjegyzékhez
Tovább a következő fejezethez