A február 27-én elhunyt Leonard Nimoy főként a Star Trek-beli Mr. Spock szerepével vált világhírűvé, mégis kevesen tudják róla, hogy 13 éves kora óta fényképezett. Eleinte csak a családját valamint a barátait fotózta, sötétkamrának pedig a bostoni lakásuk fürdőszobáját használta. Egyetemi tanulmányait a hetvenes évek elején Robert Heineken vezetése alatt az UCLA fotográfiai szakán végezte. Munkáit neves kiállítóterekben is bemutatták már, a kétezres évek közepén jelent meg első fotóalbuma, Shekhina címmel, melyet azóta két másik könyv is követett.
Mai bejegyzésünkben Leonard Nimoy 2007-ben készült The Full Body Project című sorozatának képeit és a fotográfus művészi nyilatkozatát, a képekhez fűzött gondolatait találod.
Fotó: Leonard Nimoy: Részlet a The Full Body Project című sorozatból, 2007 © R. Michelson Galleries
Kik ezek a nők? Miért szerepelnek ezeken a képeken? Miről szól az életük? Mi a véleményük magukról? Ezek a kérdések merültek fel bennem, amikor a sorozat képeit végignéztem.
Ez a munka különbözik a korábbiaktól. Éveken keresztül olyan fotográfiákat készítettem, amelyekhez a női alakot használtam fel. Számos profi modellel dolgoztam, akik azzal keresték a kenyerüket, hogy modellt álltak, színészi szerepeket vállaltak és táncoltak vagy ezeket különféleképpen váltogatták. De, ahogyan a kiállításaimon folytatott beszélgetéseken többen megjegyezték, az ezeken a képeken látható emberek mindig egy bizonyos testtípusból kerültek ki. Ezt én „klasszikus” alkatnak nevezem, amely mindig a kialakult aktuális társadalmi konszenzuson belül maradva meghatározza, hogy mi a „szép”. Tulajdonképpen ezt a jelzőt hallottam leggyakrabban a kiállításaimmal kapcsolatban is. A nők úgy jelentek meg a képeimen, hogy nem rendelkeztek saját egyéniséggel. Azért fizettem nekik és állítottam be őket, hogy segítsenek nekem egy elképzelést kifejezni – olykor a szexualitásról, olykor a spiritualitásról – és általában a női hatalomról. De a képek nem róluk szóltak. Ők csak egy témát, sztorit illusztráltak, amelyet a nézők felé akartam közvetíteni.
A sorozatomban látható nőket a „kövérek felszabadulása” érdekli. Színházban, a filmiparban és az üzleti életben dolgoznak – és együtt adják elő a „Nagy segg revű” című paródiát. A felöltözöttség és a meztelenség jellegét, illetve mértékét a hely és a közönség határozza meg az előadásaikon, amelyek köre a születésnapi gyerekzsúroktól a legénybúcsúztatókig terjed. Azt akartam, hogy ezek a képek inkább róluk szóljanak. Ezek a fotók az egyéniségük képét sugározzák. És olyan képet, amely a saját történetükből ered, nem pedig az enyémből. Erős önérzettel rendelkeznek. Az egyiküknek antropológia diplomája van és szerinte a szexuális- és a szépségideált mindig az adott kultúra határozza meg – mivel ezek az ideálok nem általánosak vagy állandóak, hanem hely és idő függvényében változnak és ingadoznak. Ők azt mondják nekünk, hogy nagyon sok ember szenved attól, hogy a test, amelyben élnek az nem olyan, mint amilyen a divatmagazinokban látható.
Munkamódszerem egyszerű volt, de mégis eltért attól, ahogyan korábban dolgoztam. Először Herb Ritts és Helmut Newton női fényképalanyokról készített két munkáját válaszottam ki. Ritts képét a padlón meztelenül összeölelkező szupermodellek csoportjáról és Newton diptichonját, ahol a két kép azonos testtartásban ábrázolta a modelleket, de az egyik ruhában és a másik ruhátlanul. Megmutattam Herb Ritts és Helmut Newton képeit modelljeimnek, akik elég jól be tudtak állni a képeken látható testhelyzetek szerint. Arra kértem, hogy büszkeséget sugározzanak, ami könnyen és természetesen ment nekik. Miután az először tervezett kompozíciókat megvalósítottam, megkértem őket, hogy tegyenek fel valamilyen zenét, amit magukkal hoztak. Gyorsan reagáltak a ritmusokra és szabadon táncoltak körbe a térben. Egyértelmű volt, hogy jól érzik magukat egymással ebben a helyzetben.
Ezekkel az új képekkel kapcsolatban másféle jelzőket hallok. Időnként azt is, hogy „szépek”, de mégis más értelemben. Megjegyzéseket hallok, amelyek kérdésekhez vezetnek. A kérdések viszont a szépségről, a társadalmi elfogadottságról, a plasztikai sebészetről, a kultúránkról és az egészségünkről szóló vitákhoz vezetnek. A képeken látható nők büszkén viselik saját testüket. Tisztelik magukat és remélem, hogy ezt a képeim mások felé is közvetítik. (Művészi nyilatkozat, The Full Body Project, Leonard Nimoy, 2008)
Fotó: Leonard Nimoy: Részlet a The Full Body Project című sorozatból, 2007 © R. Michelson Galleries 
Fotó: Leonard Nimoy: Részlet a The Full Body Project című sorozatból, 2007 © R. Michelson Galleries 
Fotó: Leonard Nimoy: Részlet a The Full Body Project című sorozatból, 2007 © R. Michelson Galleries 
Fotó: Leonard Nimoy: Részlet a The Full Body Project című sorozatból, 2007 © R. Michelson Galleries 
Fotó: Leonard Nimoy: Részlet a The Full Body Project című sorozatból, 2007 © R. Michelson Galleries 
Fotó: Leonard Nimoy: Részlet a The Full Body Project című sorozatból, 2007 © R. Michelson Galleries
(forrás: rmichelson.com)
Jan Saudek - akinek képeit már a Mai Manó Házban is bemutattuk - modelljeinek kiválasztásakor szintén nem igazodik a szépségideálokhoz, a cseh fotográfus különleges aktképeit ITT, az 1969-ben alapított Csúf ügynökség legelső női- és férfimodelljeiről készült képeit pedig ITT találod.
