Saáry Évát, a fiatal geológust, 1956. október 23-a eseményei mozdították ki a Pest Vidéki Ásványbánya Vállalatnál végzett, már-már megszokott munkájából. Írásaiból, valós életrajzi vonatkozásokból épített novelláiból (Az a nap, Bújócska a halállal) az is ki-kitűnik, hogy ismerősei lelkesedését vette át, és a munkahelyén terjesztette tovább. Október 23-án este ott volt a Kossuth téren. 25-én az Astoriánál orosz tank szétszaggatta tetemet látott, és ugyanazon a napon, este a Kossuth téren – már a sortűz után érkezve – a megdöbbentő pusztítást, az elesetteket, a vért látta. Az éppen érkező albérlőjüknek megmutatta a várost, látta a Nagykörút kiégett tankjait. Verseiben (Egy szál gyertya, 1956 halottai, Október 23.) nem a hősies helytállásról, a pesti srácok áldozatkészségéről vagy az apokaliptikus pusztításról, hanem az elesettekről, a mártírok emlékéről, 56 halottairól, a gyászról és a sírjelekről ír: „Itt a kereszt / faragott fáján / a megfeszített / Történelemmel”.
Ezek az írásai nem a forradalom idején, a történések lendületében születtek, hanem évtizedekkel később; az emlékállítás és emlékidézés, az átéltekkel való őszinte szembenézés, a forradalom egyéni mérlegének az elkészítése motiválta, motiválhatta a létrejöttüket.
Saáry Éva is „ötvenhatos”, vagyis a forradalom után elhagyta az országot. Életének és munkájának immár nagyobbik fele Svájchoz, Luganóhoz, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Körhöz (SMIKK), a nyugati magyar szellemi élethez köti. Svájci otthonának közegében lett oly igen fontos számára a Paris Match Budapesten hősi halált halt riportere, Jean Pierre Pedrazzini, akit a locarnói családi kriptába temetett el a családja (A riporter halála – Jean-Pierre Pedrazzini emlékére).
Saáry Éva még itthon, Budapesten, képzőművészeti szabadiskolában (Szimon Jenőnél) tanult festeni. Ugyanakkor mondhatni, édesanyja Böszörményi úti fotóműtermében, annak nyitott szellemiségében nevelkedett, majd Sevcsik Jenő tanítványaként fotóiskolát végzett, szakképzett fotográfus lett. Így alapvetően természetesnek vélhető, hogy a forradalom idején nagyméretű, 6x6-os negatívra készített fényképeket. Azonban a fönnmaradt kis számú felvétele összességében – a hozzájuk gondolt elveszettekkel együtt – nem engedi azt föltételezni, hogy gépével azért járta volna a pesti utcákat, hogy a forradalom hiteles képi tolmácsolója, a forradalom fotósa lehessen, noha erre minden adottsága megvolt. Mindezek belátása mellett is fontos kérdés számunkra, hogy hol készültek a fotói.
Fotó: Saáry Éva: Budapest, 1956. október
– Majdnem mindenütt ott voltam, de csak egyes helyeken fényképezhettem. A teljes felvett anyagból összesen 10 darab 6x6-os negatív maradt meg, ezeket vittem el magammal. A többi itthon elkallódott. A képeket egy Rolleicord géppel csináltam. Egy felvétel a Déli vasútnál (fölborított vagonok), a többi pedig a Móricz Zsigmond körtéren készült. Ezek a képek eddig még sehol sem láttak napvilágot.
– Mikor, mely napokon készíthette a képeket?
– Talán október 26-án, 27-én vagy 28-án, így valahogy. Akkor, amikor volt egy kis csend, mielőtt az oroszok visszajöttek.
– Több mint négy és fél évtized távolából visszaemlékezve, a fotografáló Saáry Évának mi volt a szándéka, mi volt a célja a fotózással?
– A fényképezéskor akkor nem voltak művészi elgondolásaim, csak a dokumentum jellegre törekedtem. Nagy számban, napi rendszerességgel azért sem készíthettem felvételeket, mert a fotózás akkor nagyon nehéz volt. A szabadságharcosok nem szerettek gépet látni, gyakran elvették és összetörték. Lopva, titokban kellett dolgozni, és a halottakra koncentrálni. Ezt a félelmet és haragot a későbbi események igazolták, mert fényképek alapján fogtak el és végeztek ki embereket. A nyugati lapokba november elején már csak fekete csíkkal álcázott portrék kerültek.
– A megmaradt felvételei alátámasztják és megerősítik azt az eredeti szándékát, hogy csupán dokumentálásra törekedett. Az oldalára fordult, kiégett vagonok és a Móricz Zsigmond körtér környéki épületeken rögzített pusztításnyomok valóban hűvösen távolságtartó attitűddel, a dokumentarizmusnak szinte verista fokozatában készültek. Fotói egyfajta ellentéteként, verbális ellenpontjaként értékelhető 56-os verseinek érzelemteli, a gyászban, az elsiratott forradalomban, az érzelmi lázadásban megnyilvánuló hangja. A forradalom után itthon hagyott, külföldre magával nem vitt fotói között a lefotózott halottakat említette. Milyeneknek tudja ma visszaidézni ezeket a fotográfiákat? A későbbi versei elégikus hangjával mutattak inkább rokonságot, vagy ezek is megmaradtak a többi fotóval azonos dokumentum szinten?
– Az elveszett fényképek is dokumentum jellegűek voltak.
– Látott-e a pesti utcán, a forradalomban fotósokat dolgozni, esetleg rajzolót, címer- vagy feliratfestőt? Egyáltalán, vizuálisan milyen új elemeket mutatott az utca, a forradalom Budapestje?
– A forradalom alatt láttam a pesti utcán néhány fotográfust, de képzőművészt nem, túl veszélyes volt a helyzet. Az 56-ot ábrázoló képek, rajzok tudtommal mind később készültek. Az utcák képe a nyugalmi időszak alatt is háborús volt: lerombolt házak, kiégett tankok, fegyveres harcosok (gyakran gyerekek), a házakból, pincékből kíváncsian előbújó emberek, alkalmi újságárusok, akik körül mindig nagy tömeg tolongott.
– Sok műfajú alkotóként rajzolással, festéssel és könyvtervezéssel is foglalkozik. Rajzolóként, festőként megörökítette-e valamely művén a forradalmat vagy annak fontos epizódját? A SMIKK szervezőjeként és kiadványai szerkesztőjeként részt vett a forradalomra emlékező kiállítás szervezésében és kötetek szerkesztésében is. Volt-e ennek a munkájának fontos vizuális tanulsága?
– Rajzolóként nem örökítettem meg a forradalom epizódjait, mivel én kizárólag absztrakt rajzokat és képeket csinálok. A SMIKK szervezőjeként viszont foglalkoztam 56-tal. 1981-ben, a 25. évfordulón „A befejezetlen forradalom” címmel 5 napos kongresszust szenteltünk ennek a témának. Ennek keretében fotókiállítás is volt, a képek főleg Juhász László gyűjteményéből származtak. Az előadások anyagát könyv formájában is megjelentettük (a fedőlapot Török Pál, erdélyi festőművész tervezte).
– Lát-e lehetőséget arra, hogy a Nyugaton élők archívumaiból – ahogyan most Öntől is – még előkerüljenek fontos, a forradalommal kapcsolatos dokumentumok, akár fotográfiák is? Tudjuk, hogy a nagy nyugati lapok és hírügynökségek 56-os fotói az eredeti tulajdonosaiknál vannak jobbára ma is.
– Nyugaton élő privát személyeknél még egész biztosan léteznek 56-os fotók és dokumentumok, melyekhez talán újsághirdetések formájában lehetne hozzáférni. A nagy nyugati lapok szerkesztőségeinek viszont írni kellene ebben az ügyben. Izgalmas lenne számomra is újra találkozni ezekkel a munkákkal.
(Az interjút - mely 2003-ban a Fotóművészet magazinban jelent meg - Sümegi György készítette. Ezúton is köszönjük a magazin főszerkesztőjének, Tímár Péter engedélyét a publikáláshoz.)
Fotó: Saáry Éva: Budapest, 1956. október
Fotó: Saáry Éva: Budapest, 1956. október
Fotó: Saáry Éva: Budapest, 1956. október
Fotó: Saáry Éva: Budapest, 1956. október
Fotó: Saáry Éva: Budapest, 1956. október
Fotó: Saáry Éva: Budapest, 1956. október
Fotó: Saáry Éva: Budapest, 1956. október
(forrás: fotomuveszet.net)
Ata Kandó, a legidősebb magyar fotóművész (102 éves) képeit 1956-ról ITT, a közel 60 évvel ezelőtti események egyik híres fotójának történetét Erikáról, a fiatal "címlaplányról" pedig ITT találod.
