Cindy Sherman 1977-ben, mindössze huszonhárom évesen, de teljes vértezetben robbant be a nemzetközi művészeti életbe, s az azóta eltelt idő alatt önmagáról készített gigantikus fotósorozatában több száz féle, a hétköznapitól a legextrémebbig terjedő nőtípus bőrébe bújt bele. Az utóbbi néhány év összetettebb alkotásait leszámítva, minden azóta készült képén önmaga jelenik meg, magányosan, a legkülönbözőbb ruhákban, sminkekben, parókákban és környezetben. Művei azonban nem önarcképek, mivel képi személyisége folyamatosan változik, miközben saját egyénisége megfoghatatlan. Metamorfózisa így nem önmaga vizsgálatának nárcisztikus eszköze, még csak nem is a modern társadalomban elvesztett önazonosság visszaszerzésének kísérlete, vagy a posztmodern megtört, ezer darabra szakadt identitásának puszta illusztrációja. Sherman, külsejének folyamatos átalakításával a nők képi megjelenítésének természetét és hatását is vizsgálja; a képeken és imázsokon alapuló társadalmunkra oly jellemző, mint amennyire láthatatlan manipulációt karikírozza, állítja pellengérre, hihetetlen éleslátással, humorral, iróniával, pszichikai érzékenységgel, már-már filmművészetbe illő drámai érzékkel. Egymást követő fotósorozataiban egy-egy jellegzetes ábrázolási típust imitál, azt a milliónyi utat térképezve fel, amelyen a nőket megjelenítették, a tömegmédiától a tündérmeséken és a portréfestészeten át a szürrealista fotográfiáig és a pornográfiáig. – írta Sturcz János a Fotóművészet magazinban megjelent cikkében. (Ezredvégi álarcosbál – Cindy Sherman új szerepek és maskarák között, Fotóművészet, 2000/5-6.)

Mai bejegyzésünkben Cindy Sherman bohócportréit mutatjuk be.  

Fotó: Cindy Sherman: Untitled #417, 2004 © MoMA Collection

Cindy Sherman 2003-ban kezdte el a „Bohócok” sorozatát fotózni. A fotók a felöltöztetés iránti érdeklődésének logikus folytatása és a bohócok kifestett arca mögött rejlő érzelmek skáláját tárják fel. A sorozatot egy ruhadarab, egy szőrmegombos pizsama ihlette, amelyet a művész egy garázsvásáron vett. A képeken úgy tűnik, hogy a bohóc jelmeze, a ronda mintájú ingek és a fodros blúzok ellentétben állnak zavaros sminkjével és cowboykalapjával. A jelmez és a kéz középkorú személy látszatát kelti, de az arc drámaian különböző. A bohócok digitálisan manipulált háttere a hagyományosan csiricsáré cirkuszi plakátokra utal. 

Betsy Berne: Önnél hogyan bontakozik ki egy elképzelés – mint például az új munkájában a bohócok fotózása?
Cindy Sherman: Először igyekszem a jelmezeket, majd a parókát és a bohócok sminkjét kigondolni.
Betsy Berne: Mikor jutott eszébe, hogy: ’Jé, a bohócok!’?
Cindy Sherman: Hát, ez egy régi cucc, [közben egy selyempizsamára mutat, amelyet nagy szőrmeszerű gombok díszítenek] amit tíz éve egy garázsvásáron vettem, egy bohócjelmezzé átalakított pizsama; borzasztó ronda, de nekem éppen ezért tetszett és tulajdonképpen segített abban, hogy minden összejöjjön. Azért bukkantam rá – tudja, milyen rögeszmés voltam, amikor próbáltam elkezdeni a munkát – mert a műteremben minden fiókot és szekrényt kitakarítottam, hogy valami ihletet kapjak.
Betsy Berne: Általában így lát neki a munkának? Takarít és pakol?
Cindy Sherman: Igen. Így is. Tudom, hogy amikor már benne vagyok a munkában, akkor nem akarom, hogy a papírmunka, az e-mailek és levelek elvonják a figyelmemet. Ezért igyekszem ezeket a dolgokat is félretenni és a házat kitakarítani, hogy valahogy tudjak …
Betsy Berne: Beindulni?
Cindy Sherman: Igen, persze. Ezért elővettem a pizsamát és néhány más furcsa cuccot, amit korábban eltettem, habár nem volt semmi különösebb dolog, amire használni tudtam volna őket. Azután, amikor elkezdtem bohócképeket nézegetni az interneten, rájöttem, hogy szinte bármit felhasználhatok, bármilyen ruhadarabot, pólóinget, farmert és ezekből bohóc lehet. Volt néhány többszínű parókám, amelyeket még nem használtam képhez. A bohócokhoz és az egész elképzeléshez viszonyítva hirtelen rengeteg dolog új értelmet nyert. Nagy küzdelmen mentem át, különösen szeptember 11. után; nem tudtam kigondolni, hogy mit akarok mondani. Még mindig ugyanazzal az egyveleggel akartam dolgozni – erős, csúnya vagy visszataszító dolgokkal, de a szereplőket körülvevő igazi pátosszal is – és [a bohócoknál] van egy mögöttes szomorúság, miközben igyekeznek az embereket felvidítani. A bohócok szomorúak, de őrültek módjára hisztérikusan boldogok is.
Betsy Berne: A legviccesebb emberek belül mindig a legszerencsétlenebbek.
Cindy Sherman: Igen, szeretem ezt az egyensúlyt – hogy valakit ki lehet úgy sminkelni, hogy boldognak tűnjön és mögötte mégis szomorúak látszik vagy fordítva. Minél többet kutattam, annál több szintet láttam. Sok hátborzongató, szomorú, különféle érzelem van, amit nagyon szeretek.
Betsy Berne: Gyerekkorában szerette a bohócokat?
Cindy Sherman: Nem, sohasem mentem el megnézni őket. Harminc körül voltam, amikor először voltam cirkuszban. (Interjúrészlet)

Fotó: Cindy Sherman: Untitled, 2004 © MoMA Collection

Fotó:  Cindy Sherman: Untitled #424, 2004 © MoMA Collection

Fotó: Cindy Sherman: Untitled #413, 2003 © MoMA Collection

Fotó: Cindy Sherman: Untitled #420, 2004 © MoMA Collection

Fotó: Cindy Sherman: Untitled #425, 2004 © MoMA Collection

Fotó: Cindy Sherman: Untitled #411, 2003 © MoMA Collection

(forrás: moma.org; tate.org; nationalgalleries.org)

A világ legdrágább önarcképét - melyet Cindy Sherman készített - ITT, a Fővárosi Nagycirkuszban készült díjnyertes képeket pedig ITT találod.