Nem volt csodagyerek, de érdekelte a csoda, mondta egy vele készült interjúban. Jó mondat. Az esztergomi ferences gimnázium fotószakkörét vezető Lőrinc atya akarva-akaratlan, elindította egy úton, ahonnan mostanáig, egyetlen pillanatig sem lépett félre. De Stalter nemcsak ezért sajátos figurája a magyar fotós életnek. Önmagát frusztrált gyermekként mutató korai fotósorozatai, később készült polaroid aktjai, testképei, majd szociografikus, sokszor kegyetlen riportjai a sintérekről, a kanálmanufaktúráról, a börtönök lakóiról, s mindezek betetőzéseként Horváth M. Judittal közösen készített Más Világ című könyvük a cigányokról…. nos, ezek a látszólag nagyon különböző témák mind egy ember vállalt és vállalható alkotásai. Stalter szociálisan mindig érzékenyen reagált a körülötte élők, a tágabb világa dolgaira. Ezt megszoktuk tőle. Megszoktuk? Azt mondja magáról: „Én úgy gondolom, hogy egy komoly, magát fotográfusnak nevező személy, az elképzeléssel indul útnak. Ez egy munka, ami nem jókedv és hangulat kérdése. A fotográfia lényege szerintem, hogy te az éneddel, a tudatoddal meg szeretnél mutatni valamit, és úgy, ahogy azt te gondolod.”
A Mai Manó Házban megrendezett kiállításában a már ismert öt sorozatából: Tólápa, Cigányok, Balkán utca, Manufaktúra és Börtönlakók olyan eddig nem ismert negatívokat szedett elő az archívumából, melyek talán még sosem voltak lenagyítva. Mellé raktunk néhány olyat, melyek eligazítják a nézőt, előhívva emlékezetük mélyéről az egykor látott képeket. És ezt a kettőt kiegészítettük az öt teljes sorozatot digitális formában megjelenítő monitorokkal, azon nem titkolt célból, hogy együtt, egységben legyen látható, mit és hogyan fényképezett Stalter György 1982 és 1995 között. 20-30 évvel ezelőtt készült, de ma nagyított fotográfiákról van szó, ám ha valaki azt hiszi vadonatújak, az sem lehet a véletlen műve.- írta Kincses Károly a Mai Manó Házban megrendezett kiállítás ajánlójában. 

Fotó: Stalter György: Edelény, 1995

Van Richard Avedonnak egy szövege. Azt egy pillanatig sem gondolom, hogy bármilyen tekintetben összevethetném magamat vele, de amit a portréfényképezésről gondol, a magaménak érzem. Azt mondja, a fénykép révén belekerülsz szituációkba, és az a fontos, hogy elsősorban neked maradjon ebből valami emléked, lenyomatod. Én soha nem modelleknek tekintem azokat, akiket fényképezek, hanem a történeteiket élem át, amiknek nemcsak a képi lenyomatát, hanem a szöveggel megfogalmazható részét is magammal viszem. Furcsa helyzet ez, éled az életed, kíváncsi vagy az emberekre, de ez nem valami felületes kíváncsiság; örülsz a találkozásnak, a beszélgetésnek, annak is örülsz, hogy csinálsz egy fényképet, ami a másik emberen keresztül, a másik ember által bekeretezi a gondolkodásodat, az életed egy részét. És a másik ember, a „modell” hihetetlenül jót tesz veled azzal, ráadásul önzetlenül, hogy belemegy ebbe a szituációba. - mondta 2002-ben a Fotóművészet magazinnak adott interjúban Stalter György.

Fotó: Stalter György: Budapest, 1990

Fotó: Stalter György: Edelény, 1995

Fotó: Stalter György: Marosvásárhely, 1993

Fotó: Stalter György: Edelény, 1995

Fotó: Stalter György: Hajdúhadház, 1995

Fotó: Stalter György: Eger, Szalapart, 1994

Fotó: Stalter György: Ózd, 1994 

Fotó: Stalter György: Szendrőlád, 1993

Fotó: Stalter György: Csenyéte, 1994

(forrás: maimano.hu; fotomuveszet.net)

A Józsefvárosban készült sorozatát - ahol Stalter lejárt szavatosságú, színes filmre fényképezett - ITT találod.