Mai Manó császári és királyi udvari fényképész alapítója és főszerkesztője volt A Fény című lapnak, amely máig felülmúlhatatlan etalonja a fényképészeti szaksajtónknak. Lapozó rovatunkban ma egy 1909-ben megjelent írást mutatunk be, mely a fotográfus szakma elismertségéért vívott harc mellett, a KODAK 1888-as szlogenjét ("You Press the Button, We Do the Rest") is elemzi.

„Exponálj és a többit elvégzik a mi gyártmányaink!” Ilyen hangzatos jelmondattal bocsátotta világgá egy gyár az ő gyártmányait és nagyon nagyot nem mondhatott vele, mert kis gyermekektől is gyakran láthattunk egészen jól sikerült felvételeket, ahol nem is állhat fenn más eset, minthogy exponáltak ők és elvégezték a többit a használati utasítások. Ámde midőn általános tért hódít ez az elv és a kisebb százalék kivételével a legtöbb kép így készül, gondolkodni kell az embernek és keresni, mi lehet ennek az oka, és miért van az, hogy míg a külföldi irodalom mind gazdagabb lesz fotográfiai munkákban, nálunk alig csurran-cseppen valami, mert kudarcát előre látva ritkán akad szerző, még ritkábban kiadó és mindig csak igen csekély számú olvasó?

A személy-fotografálástól eltekintve mindenféle tárgyú és irányú képeket kaphatunk a kereskedésekben; egy szép tájkép, egy észak-sarki fölvétel, hullámzó tenger, holdvilágnál csónakázók egyaránt megkaphatók 5-10, 20 fillér árban, nagy vállalatok százezrével reprodukálják a szép felvételeket, mi értelme lehet tehát akkor, hogy nagy fáradsággal megtaláljunk mi is egy témát, exponáljunk, a többit elvégezzék a gyártmányok és végeredményben kapjunk egy képet, mely időnk legszebb részét elrabolta és: Magunknak is többe van!

Sovány vigasz gyanánt büszkén szoktuk veregetni mellünket, mert ezt magunk csináltuk. A laikus pedig, aki talán ugyanazon tárgyú képeket már meg is unta a kirakatokban, ahol talán sokkal szebb „ánziksz”-ban látta, most még kevésbé fogja tudni, minek kell egy drága gép, minek a sok munka, lefizeti az ő pár fillérét és gondol egyet, valamit, nagyot rólunk.

Ő gondolja ezt a bizonyost, mi tehát nem mondhatjuk meg, mi lehet ez, csak annyit, hogy igaza van. Igaza van akkor és csakis akkor, midőn azokat is érti alatta, akik valóban „csak exponálnak”. Aki így dolgozik, annak azonban sorsa is meg van pecsételve: egy darabig csak csinálja, azután otthagyja a fotográfiát, még különben, mint Szent Pál az oláhokat!

A fotografálást nem szabad játéknak tekinteni, nem is puszta megélhetésnek vagy szórakozásnak, hanem szórakozásból vagy megélhetésből kultivált tudományos művészetnek. A jó gyártmányok elősegítik, hogy művészekig tökéletesítsük magunkat, a jó könyvek által pedig tudással kezeljük eszközeinket és ezáltal biztosítsuk az előrehaladást. A gyakorlatból aztán ki-ki annyiban veszi ki a részét, amennyiben ideje engedi és törekvése sarkallja és ekkor igenis meglesz munkájában más előtt is az az érték, melyet ő lát benne, midőn azt mondja: Magam csináltam! A fotográfia tudománya szintén nem egy fán terem, hanem felöleli a hasontudományok részleteit is és ezeket a művészet láncával egyesíti. A jó fotografáló se jön géppel kezében a világra, előbb meg kell tanulnia, mi is egyáltalán a fényképészet, milyen eszközökkel, milyen anyagokkal dolgozik, milyen hatások, illetve ezek végeredményeit, szóval előbb tudnia kell fotografálni és hatalmában kell tartani a fotografálás tudományát. Midőn technikailag jó képeket tudunk készíteni, ekkor jön az esztétikai része a művészetnek, melyet fokozatosan kiterjesztünk a legnagyobb és legkisebb részletekre egyaránt, kezdjük a felvétel esztétikáján és folytatjuk abban az értelemben, hogy mindennek megvan a maga esztétikája, a negatívnak, a pozitívnak, a kivágásnak, sőt a felragasztásnak és keretezésnek is és ezeknek együtt kell megadni az esztétikai képet. Aki így kultiválja a fotográfiát, az rövid idő alatt tud fotografálni és ha ezt elmondhatja magáról, semmi nehézséget nem okoz neki esztétikailag is megfelelni, sőt előre fogja megszabni és kijelölni útjának legkisebb részletét is, melyet a felvételtől a művészi képig követni fog. Aki nem így dolgozik, az teremthet szintén művészi alkotásokat, de ő maga csak az utólagos belemagyarázásoknak lesz nagy mestere, előre sosem fogja tudni megmondani, mi lesz munkája eredménye, felvételei közül csak a kiválogatott egy-kettő kerül feldolgozásra, ezek is csak akkor, ha teljesen kifogástalanoknak sikerültek, mert az erősítés gyenge, a gyengítés pedig túl erős oldala mesterünknek. Sajnos, nálunk talán kissé a kelleténél nagyobb számban vannak az utólagos belemagyarázások, kicsit gyakran áll az illető gyárra hízelgő, de egy önérzetes fényképezőre megalázó mondás: Exponálj és a többit elvégzik gyártmányaink! Ez aztán magyarázza fölvetett kérdésünket is és rávilágít, miért nem fejlődik a magyar fotóirodalom eléggé?

A művészi fotografálás alapfeltétele tehát az, hogy elsősorban fotografálni tudjunk, ne csak exponálni, ismerjük az eszközöket, anyagokat és hogy mi is történik az egyes műveleteknél? Külföldön rég felismerték ezeknek fontosságát, bizonyság reá a számos iskola, mely ráneveli a szakembereket és műkedvelőket arra, hogyan használja a fotóirodalmat, mert az iskola nem lehet arra hivatva, hogy ott mindent megtanuljanak és a kiterjedt fotóirodalom nem arra való, hogy azt sorra bevágja valaki. Megvetik azonban a tudásnak alapját akkor, midőn a fotográfia játéka helyett megismertetik velük a lencse tüneményes működésének egyszerű fizikai szabályait és evvel kezeik között van a felvétel eszközlése; az ezermester színezetét keltő kémiai reakciók megtanulásával akaratuknak hódol a lemez és a pozitív, a fotográfiai árúisme kiválasztja számukra a legszebbet és legjobbat.

Kis méretben ugyan, de mi is ezt tesszük a melléklapban. A főlap az ő képeivel és esztétikai cikkeivel műnyomópapíron készül, mintegy evvel is jelezni akarja, hogy hozzá csak a magasabb tudás férkőzhet; itt a tudás szerény gúnyájában a munkát képviseljük és minden cikkünk egy-egy lépcsőfokot képez az előrejutáshoz. Ha tudjuk, hogy olvasóink megtalálják benne az előrehaladás ezen fokait, úgy fokozott buzgalommal törekszünk ez évben is fejlesztésére, hogy megmutassuk, mennyire nélkülözhetetlen a fotografálónak „A Fény”.  

A Fény, 1909. IV. évfolyam, 2. szám (p. 47-48)

Lapozó rovatunkban régi újságok, fotós szaklapok hírei közül válogatunk. Kis színesek, érdekességek, fotós hírek, kritikák és kiállítás-ajánlók az elmúlt 130 év magyar és nemzetközi sajtójából. A rovat korábbi bejegyzéseit ITT találjátok.