A fotót elmarasztaló, napjainkban is gyakran elhangzó vélemények közös vonása, hogy a fényképi kifejezés lehetőségét dokumentálással, aprólékos részletrajzzal, gépies, mechanikus ábrázolásmóddal azonosítják. A „fotószerűség" kifejezést egy-egy művészi alkotás lélektelenségének, naturalizmusának jellemzésére használják. Holott a valóság pontos, objektív rögzítése, a gazdag részletrajz a fényképi ábrázolásnak csak egyik, igen jellegzetes, de nem nélkülözhetetlen tulajdonsága. A fényképezőgép objektívje „naturalista módjára" rajzol képet a tárgyakról, nem tud különbséget tenni lényeges és lényegtelen között. Az alkotó tevékenységet azonban nem a gép, hanem a fényképező ember végzi, akinek munkájára Braque megjegyzése ugyanúgy irányadó, mint a festőére, íróéra: „Festeni nem annyi, mint lefesteni!- írni nem annyi, mint leírni!” Hozzátehetjük: Fényképezni nem annyi, mint lefényképezni - azaz reprodukálni! 

A fényképezést gépiesnek nevező szemlélet ellen érvelt Bálint György: „Daguerre találmánya új művészettel gazdagította az emberiséget, és bebizonyította, hogy mindig az ember, a ,személyiség' a döntő, és nem a gép. Minden látszat ellenére nem az ember válik géppé, hanem a gép válik emberivé". Bár a fényképész csak a kamerája előtt lévő jelenségeket ábrázolhatja, s a tárgyi valóság alapvetően meghatározza az alkotói folyamatot, a legjellemzőbb mozzanat meglátásán túl számos kifejezési-formanyelvi eszközzel, köztük a kivágás módszerével a valóság új, érzelmi, hangulati, eszmei értelmezését adhatja. Túlmutathat a pillanatnyi látványon, a jelenség helyett a lényeget, a véletlenszerűség helyett az általános érvényűt fejezheti ki. 

Mint minden művészeti ág, a fotó is átkölti a valóságot, sajátos nyelvére fordítja le a valóságélményt. A fényképi átalakítás nyelvét, annak lehetőségeit döntő módon befolyásolták a technikai tényezők, a rögzítés eszközeiben és eljárásaiban mutatkozó sajátságok. A technikai eszközök és kidolgozási eljárások fejletlenségének (a felvevőanyag alacsony érzékenysége és színérzéketlensége, az objektívek kis fényereje, a lencsehibák korrigálatlansága, az emberi szem látásától eltérő, különleges látószögű objektívek hiánya, a mesterséges világítás megoldatlansága, az állványról történő fényképezés kényszere miatt a szemmagasságtól eltérő nézőpontok mellőzése, és még hosszan sorolhatnánk a problémákat) természetes következménye volt, hogy a kezdeti korszak fényképészének nem állt rendelkezésére a fotóra jellemző képalakítási módszerek jó része. A felvevőanyag csekély fényérzékenysége miatt pl. az 1880-as évekig megoldhatatlan volt a pillanatszerű mozgásábrázolás. Az emberi szem látószögétől eltérő különleges objektívek is csak később, a XX. sz. elején készültek, a tájképlencsék kis fényereje nem tette lehetővé az élességi mélység fokozatos elosztását. A mesterséges fényforrások hiánya pedig a műtermi világításban csupán szűk variációs lehetőségeket nyújtott. 

A szokásostól eltérő nézőpont választását viszont semmiféle technikai tényező nem akadályozta. Mégis csak lassan, fokozatosan látták meg a benne rejlő lehetőségeket a XIX. század fényképészei. Ezzel szemben meglepően szép eredményeket értek el új kompozíciós megoldások kialakításával egy súlyos technikai fogyatékosság, a tájképek esztétikai hatását szűkre szabó színérzéketlenség legyőzésével, illetve a probléma megkerülésével. 

Más oka is volt, hogy a fényképezés kezdetben ritkán élt önálló, alakuló, sajátos kifejezési lehetőségeivel. A fotó fiatal művészet, s néhány évtizedes fejlődése nem volt elegendő ahhoz, hogy kialakuljon, és tudatossá váljék formanyelvi önállósága. Bizonytalan volt, hogy melyek legsajátosabb ábrázolási területei, kifejező eszközei, és olyan mondanivalói a valóságról, amelyek gyökeresen újak.

Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. Átdolgozott változat, Budapest, 2004.

Vissza a tartalomjegyzékhez
Tovább a következő fejezethez