A kor igénye elsősorban az épületek, különösen a műemlékek fényképezésének kedvezett, hiszen a fotóalbumok a világ négy táját hozták közel, és a valóság, a távoli országok, művészi emlékek közvetlen megismerésének illúzióját nyújtották az utazók pontatlan leírásai vagy metszetei helyett. Lerebours párizsi vállalkozó hamar reagált erre a közönségigényre: ingyen látta el kamerával és dagerrotíp lemezekkel a távoli, vagy műemlékekben gazdag országokba utazókat, majd felvételeikből 1840-42 között akvatinta eljárással nagy sikerű, több kiadást megért albumot adott ki „Excursions Daguerreiennes" (Dagerrotipisták utazásai) címmel.
Fotó: Francis Frith: Interior of the Hall of Columns Karnac, ca. 1857 / print ca. 1863.
A sok dokumentatív jellegű fotó közt már igen korán, az 50-es években jó néhány művészi rangú alkotás született. Közülük elsősorban a fényképi lehetőségeket kiaknázó komponálásmódja miatt Francis Frith (1822-1898) archeológiai tárgyú képei emelkednek ki. Monumentális „Luxori oszlopsor"-án a képzőművészeti előképektől eltérően, az oszlopok talpát és fejezetét lemetszve, szűk képkivágásban, közelről mutatta be monumentális tárgyát. Az égből alig látszik itt-ott egy folt, s szinte csak egynemű anyag, az oszlopok domborműves kőteste szerepel a képen, de azt gazdagon tagolja, árnyalja, a lapos domborművek rajzát kiemeli a súrlófény.
Fotó: Francis Firth: The Approach to Philae, ca. 1859 / print ca. 1863.
Másik képén betartotta a festészetben hagyományos előtér, középtér, háttér felépítést, de a főtémát, Philae szigete műemlékrészleteit a messzi háttérbe komponálta, míg az előtérben díszítőelemként hatalmas, anyagszerűen, plasztikusan ábrázolt kövek foglalják el a kép nagy részét. Tehát az esztétikai élményt nem a műemlékek szépségének dokumentálása, hanem az önmagukban nem kimondottan szép tárgyaknak, a szikláknak a fotóábrázoló eszközeivel történő esztétikus bemutatása kelti. Ellentétben a későbbi évtizedek festői hatásokra törő tájábrázolásával, az 50-es, 60-as évek tájfotósai kísérletezték ki azokat a megoldásokat, amelyekkel a technikai nehézségek ellenére is a fotó nyelvén alkothattak esztétikai értéket.
Fotó: Roger Fenton: The Terrace and Park, Harewood House, 1861.
Igen jellemző pl. Roger Fenton (1819-1869) kompozíciója a Harewood ház teraszáról készült képen. Bár a képfelület zömét a részlettelenül jelentkező zöld növényzet tölti ki, mivel felülnézetből mutatja a parkot, hangsúlyossá válnak a nyírott sövény geometrikus formái, a kis medence a kútszoborral, a terasz bábos kőkorlátja: A stilizált, mértanias formák világosan tagolják a kép felületét. Mindez szemmagasságból fényképezve takarná egymást, egy tónusú felületet eredményezne.
Fotó: Roger Fenton: The Old Genoese Castle at Balaklava, from Above Castle Pier, 1855.
Sok szép tájkép maradt fenn az első haditudósítóktól. Mivel mozgást, jeleneteket, harcokat nem tudhattak megörökíteni, a tájakról, hadszínterekről, táborokról számoltak be képeiken, a motívumok színességével pótolták a valódi mozgást. Igen mozgalmas benyomást kelt Fentonnak a krími hadszíntéren készült képe, az „Erőd a balaklawai kikötőbejáratnál". A felülnézet következtében sokkal több információt nyújt, mint amit a cím elárul. A szemközti domboldalról fényképezve a képen egymás fölé kerülnek az egymás mögött lévő motívumok: a völgyben a sátrak ritmikusan elhelyezett fehér foltjai, körülöttük nyüzsgő emberek és lovak, mögöttük hosszan elnyúló épület vonala tagolja a képet, amögött oldalt a kikötő a hajókkal, leghátul a szemközti hegyoldal emelkedik az erőddel, alig hagyva helyet egy tenyérnyi fehér égboltnak. Mindezt plasztikussá teszi, egymástól elkülöníti a hosszú árnyékokat vető, atmoszférát teremtő délutáni napfény.
Hamar rájöttek a fényképészek, hogy színérzéketlen felvevőanyaguk erdők, mezők helyett a hegységek, köves, sziklás, havas vidékek tónusait adja vissza a legjobban, és az égbolt zavaró fehérségét is itt lehet a legegyszerűbben kirekeszteni.
Fotó: Bisson, Auguste-Rosalie: Ascension au Mont-Blanc, 1860.
Különösen híressé váltak a Bisson testvéreknek (Auguste: 1826-1886, Louis: 1814- ?) a Mont Blanc megmászásakor készült képei. Egyik, az égboltot szokatlan módon teljesen lemetsző felvételükön parányi fekete emberkék sora kúszik fölfelé a hóborított, fehér reflexektől világos, igen anyagszerűen ábrázolt, hatalmas sziklákon. A kép monumentalitása, s az arányok kontrasztja következtében az esemény bemutatásán kívül általános érvényű mondanivalót, ember és természet egyenlőtlen viszonyát is érzékelteti.
Fotó: Timothy H. O'Sullivan: Ancient Ruins in the Canon de Chelle, 1873.
A sziklás tájfelvételek közül szintén monumentalitásával tűnik ki Timothy H. O'Sullivan (1840- 1882) felvétele a „Canyon de CheIly” égbeszökő sziklafalával, alatta a híres XIII. századi indián építmény, a White House romjaival. A sziklafal rétegződése anyagszerűen, plasztikusan rajzolódik ki az oldalfényben, a világítás következtében nagy, egységes, egymással kiegyensúlyozott világos és sötét tónusú formákból épül fel a kompozíció. E felvételen is hiányzik az égbolt, így képzeletünkben tovább folytatódik, végtelenné növekszik, még monumentálisabbá válik a hatalmas sziklafal. A konkrét táj bemutatásán túl a természet erejét, nagyszerűségét is kifejezi a fotó.
Fotó: Timothy H. O'Sullivan: Pontoon Bridge across the Rappahannock. May, 1863.
Olykor tudatosan, képalakító eszközként, tárgya kiemelésére alkalmazta a nyersanyag színérzéketlensége következtében keletkező rajzos hatást, mint a „Pontonhíd Fredericksburgnál” c. képen.
Fotó: Timothy O’Sullivan: View of a Three-Masted Sailing Ship in Panama, 1870.
Különösen a „Panamai árvíz”-en eredményez erős szubjektív hatást a színérzéketlenség. Mivel egymásba mosódik az égbolt és víz egyöntetűen részlettelenül világos tónusa, szinte végtelennek érezzük a vízzel elöntött vidéket, hatalmasaknak, ősöregeknek a „tengerből” kiemelkedő faóriásokat.
Fotó:Gustave Le Gray: The Great Wave, 1856–59.
Igen hálás témának bizonyult a vízparti tájak fényképezése is, a nyugodt vagy hullámzó, csillogó vagy árnyba boruló, a part menti látványt visszatükröző vízfelület gazdag részleteivel számtalan lehetőséget nyújtott, hogy ellensúlyozzák a növényzet és égbolt részlettelenségét. Gustave Le Gray-nek (1820-1882), a viaszpapír-eljárás kidolgozójának - az 1850-es években ritka kivételként - sikerült tengeri látképein felhővel borított égboltot, atmoszférikus fényhatásokat, mozgó hullámokat ábrázolnia. William England ( ? - 1896) „Orta tó"-ról készült képe a festészetből jól ismert kompozíció szerint épült: a parton az előtérben néhány alak és a kikötött csónakok pittoreszk körvonala rajzolódik a víz nyugodt tükrébe, középtájt sziget emelkedik ki épületekkel, s a túlsó part egymásba mosódó vonulatai zárják le a látóhatárt. Hagyományos kompozíciója ellenére is fényképi ábrázolásnak érezzük a képet, mert a festészettől eltérően, tisztán a fekete-fehér tónusok nyelvén mondja el az élményt.
Fotó:Samuel Bourne: View on the Dhul Canal [Srinagar], 1865.
Igen szépen oldotta meg a lombos fák fényképezését Samuel Bourne a kashmiri Dhul csatornát bemutató képén. Oldalt az előtérben fák szaggatott sziluettje takarja az égboltot. Ez a sötét keretezés szép példája annak, hogy a színérzéketlenség következtében a közeli, alulexponált lombok sötét tömbje hogyan válhat újszerű kifejezőeszközzé: tekintetünket a háttérre tereli, ahol a víz túlsó partján erős oldalfényben, a párától is kivilágosodott, gazdag tónusskálával ragyognak a fák. Vízben tükröződő képük változatos tónusai is gazdagítják az összhatást.
(forrás: geh.org, europeana.eu)
Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. Átdolgozott változat, Budapest, 2004.
Tovább a következő fejezethez
