2012. február elsején a Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház az Indafotóval együttműködésben meghirdette a Duna - nyitott könyv fotópályázatát. A pályázat technikai hátterét az Indafotó, a szakmai hátteret - a zsűri jelölésével - a Mai Manó Ház biztosította. (Tagjai Csizek Gabriella, kurátor, Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház, Szilágyi Lenke, Balogh Rudolf-díjas fotóművész, Huszti István, fotóriporter, index.hu)
A pályázat első helyezettje Krnács Ágota lett, aki lehetőséget kapott egy önálló kiállításon való bemutatkozásra a Mai Manó Ház félemeleti Galériájában. A díjnyertes sorozatot annak idején már láthatták az érdeklődők, így most egy másik szériát mutatunk be, amely közelítésmódjában rokon a díjazottal. (Csizek Gabriella)

Fotó: Krnács Ágota

Az első önálló fotóimat egy Smena 2-vel készítettem, kilenc évesen. A téma - nem meglepő módon -, közvetlen környezetem volt, a családom. Különös visszagondolni, hogy abban az időben egy tekercs filmre akár a teljes év képi dokumentálása is ráfért, az akkor oly fontosnak tűnő eseményekkel. Persze csak ha jól gazdálkodtam a 24 vagy 36 képkockával.
Emlékszem a legfontosabb számomra már akkor is az volt, ha valakit úgy ’loptam el’, hogy ő maga nem is tudott róla.
Ez a szemléletmódom azóta csak erősödött, tudatosan keresem azokat a helyzeteket és pillanatokat, amiben láthatatlan tudok maradni. Nem elégszem meg a puszta látvánnyal sem, mindig új nézőpontot keresek, szinte körbe kérdezem a látványt, mi lehet a végső mondanivalója. Szerencsére ma már határtalan a dokumentálás lehetősége, épp ezért a saját közegemet mindig aprólékosan és következetesen térképezem föl. Egy általam tetten ért pillanat csak egy láncszem az egészben, gyakran mégis önmagába foglalja azt.
A képeimen fontosnak tartom az elkapott mozdulatot, magát a történést és a jó kompozíciót is. A mindennapi eseményeket általában nem esztétizálva rögzítem, hanem kizárólag a tényeket próbálom megörökíteni. Az emberek természetes viselkedése érdekel.
Pár éve adott egy helyszín: Gazdagrét: a lakótelep, a panel. Itt élünk.
Ez a fotósorozat - amely folyamatosan bővül - szándékosan ellentmondásos. Kontraszt a megbélyegzett rideg környezet és a valójában nyugodt hétköznapiság között. A panel szó ugyanis önmagában negatív jelzővé vált, s ezen a képzeten a ’Szomszédok’ című tévésorozat sem tudott sokat változtatni. A ’zsúfolt’, ’ingerszegény’, ’lehangoló’, vagy egyszerűen csak az ’olcsó’, ’proli’ szinonímájával minősítve az ott zajló emberi sorsokat.
A valóság ennél persze sokkal árnyaltabb. Ahogy a világ csodaszép városainak is megvannak a maga sebei, sötétebb oldalai, úgy lakótelep és lakótelep között is hatalmas különbségek lehetnek.
Azt gondolom, hogy bármely épített tér csak díszlet, a benne élők társas együttélése, viselkedése határozza meg az adott szubkultúra életminőségét. Így tehát a berögzült negatív felhanggal szemben én, az általam megélt, megtapasztalt valóságot mutatom be. (Krnács Ágota)

Fotó: Krnács Ágota

Fotó: Krnács Ágota

Fotó: Krnács Ágota

Fotó: Krnács Ágota

Fotó: Krnács Ágota

Fotó: Krnács Ágota

Kiállítás fülszöveg
2012. szeptember 20.

Elhanyagolt nagyvárosi külterület óváros és kertváros határán. Földút, építési terület, gazos kaszáló, félig felépült hatalmas betontömbök. Egy jövőbeni lakótelep körvonalai. Középkorú férfi és húszas éveiben lévő csinos nő. Vitatkoznak. Mögöttük a távolban egy hatalmas kupola. Nem, ez nem az épülő gazdagréti lakótelep 1987-ben, háttérben a Budai Várral. Ez Róma 1960-ban, háttérben a Szent Péter Bazilikával, ahogy azt Antonioni láttatni akarta velünk A kaland nyitójelenetében.

Az apa elegáns és méltóságteljes, a lánya fiatal, szép, gazdag és boldogtalan. A történet bárhol játszódhatna, csak két hiteles színész kell hozzá és rendezői mondanivaló, vagyis premissza, ahogy azt Egri Lajos nevezi a forgatókönyvírók Bibliájában, azaz a Drámaírás Művészetében: „Egyetlen ötlet, egyetlen helyzet sem lehet elég erős ahhoz, hogy világos premissza nélkül elvezessen a logikus befejezésig.”

Márpedig ez a jelenet nagyon erős. Akárhányszor megnézem mindig beszippant. Ott akarok lenni, ahol mindez történik. Ahol ilyen intellektus van jelen, ilyen határozott, erős mondanivalóval. Ahogy ott akarok lenni még Antonioni nagyon sok filmjének nagyon sok elhagyott, sivár helyszínén, mérgező ipartelepeken, sivatagokban, lakatlan, kopár szigeten, csótányokkal teli motelekben, használaton kívüli fabódékban, kihalt külvárosi utcákon. Mindenhol, ahol ilyen intellektus megfordult, dolgozott, keresett és megértett valamit, és mindezt megpróbálta elmagyarázni nekünk.

Az 1960-as Cannes-i filmfesztiválon A kalandot és Antonionit kifütyülték, kinevették, a vetítést hangos bekiabálások és szándékoltan hangos ásítások kísérték, ám a zsűri a filmet különdíjban részesítette, dicsérve annak figyelemreméltó hozzájárulását egy új filmnyelv keresésében és megtalálásában. Maga Antonioni a műveiről azt mondta, a filmjeimet mindig valaminek a keresése hozta létre.

Krnács Ágota munkáiban folyton keres. Nem akar sokkoltatni, hatást vadásztatni, trendeket meglovagolni, háborús övezeteket, cigánytelepeket, éppen kormányon lévő politikusokat, hajléktalanokat, vagy egyéb divatos, biztos sikert jelentő témákat fotózni. Ő egyszerűen kíváncsi, válaszokat keres, a kamerán keresztül próbálja megérteni és megértetni a körülöttünk létező hétköznapokat. Panel lakótelep sorozata ennek egyik tétele.

Képeit nézegetve számomra úgy tűnik, mintha mindezeket nem egy helyszínen, még csak nem is egy városban vagy országban fotózta volna. Bár a környezet ismerős, a képek hangulata mégis annyira eltérő atmoszférát teremt, hogy azt gondolom ez máshol készülhetett. Üdítő színfolt, hogy végre azt érzem nem manipulálni akar valaki, csak megmutatni nekem is azt, amit ő érdekesnek talált, de én esetleg nem vettem észre.

Ákom Bulcsú
filmkészítő

Fotó: Krnács Ágota

Fotó: Krnács Ágota

Az ingyenesen megtekinthető kiállítás 2012. október 7-ig volt látogatható a Mai Manó Galéria és Könyvesboltban.