Történetének folyamán a képzőművészek részéről soha olyan nagy megbecsülésben nem részesült a fotóművészet, mint a festői fényképezés idején. Múzeumok kapui nyíltak meg előtte, a kiállításokon a „művészi fényképek" együtt szerepeltek a képzőművészet alkotásaival. Pedig a képzőművészet utánzásában a festői fényképezés még kezdetekor sem volt korszerű, nem tartott lépést korának modern festészeti törekvéseivel. A composite-fotó a lehető legkonzervatívabb festészeti irányt, a régóta megmerevedett, retrográd akadémizmust tekintette irányadónak. De a fotóművészet festőies korszakában, az 1890-1925 között nemes eljárásokkal dolgozó fényképművészek sem a korabeli avantgárd festészet szellemében alkottak, hanem mint az epigonok általában, egy akkor már tovább nem folytatható, túlhaladott irányzatot, az impresszionizmust utánozták. 

Ez a tény bizonyítja legjobban, hogy a festőieskedés a fotóban mennyire a kispolgári szemléletmódban gyökerezett. Hiszen a kispolgárság sosem kora művészetének újító, forradalmi irányzatát kedvelte (kezdetben az impresszionizmustól is idegenkedett), hanem mindig a megelőző periódus megszokottá, általánossá, többnyire formálissá vált kifejezésmódját, vagy régi mesterek és stílusok felélesztését és eklektikus vegyítését igényelte. A festői fényképészek kispolgári ízlése indokolta, hogy az impresszionista festészetnek csupán formális utánzására törekedtek. Azonban nem vették át annak igen lényeges tartalmi vívmányát, melyet éppen a fotó eszközeivel minden más művészetnél jobban lehet kifejezni: a valóság, a hétköznapi élet állandóan változó, eleven pillanatainak megragadását. Pedig a 80-as évektől a szárazlemez, majd a tekercsfilm és a kis méretű gépek elterjedésével a gyorsan fejlődő technika szinte már minden eszközt biztosított az élet bármely területének, eseményének, pillanatának fényképezéséhez. De ezzel csak a festőiségtől független fotósok és a riporterek, no meg a művészi ambíciók nélkül fényképező amatőrök éltek. A művészfotósok továbbra is a mozdulatlan vagy csak igen kevés mozgást mutató, megrendezett, beállított témákat keresték: idillikus, anekdotikus zsánerjeleneteket, tájképeket (gyakran emberekkel, állatokkal), portrékat, csendéleteket, városképeket fényképeztek. Mindezt állványra rögzített lemezes gépjük mattüvegén gondosan megkomponálva, kizárva minden esetlegességet. Az élet szépségeit akarták ábrázolni, kerülték például a munkaábrázolást, de különösen az élet nehézségeinek megmutatását, a társadalmi ellentmondások tükrözését.

Forrás: Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. Átdolgozott változat, Budapest, 2004.

Vissza a tartalomjegyzékhez
Tovább a következő fejezethez