A festői fotó nyelv idején elszórtan, nagyrészt egymástól függetlenül bontakoztak ki azok az erők, amelyek a pictorialism bukásához vezettek. Egyre többen közeledtek a fotóművészet első nagy generációjának felfogásához, mely a fotót saját eszközeiért becsülte, értékét a tisztán fényképi megjelenésben látta, és elutasított minden manuális beavatkozást. A haladásra ösztönző erők egyike sem volt azonban önmagában elég erős ahhoz, hogy a festőiség világméretű hegemóniáját megtörje.
Az 1920-as években a fotóművészetben bekövetkező fordulatot, a festészetutánzás gyors letűnését és az avantgárd irányzatok általános előretörését a kor jelentős politikai-társadalmi változásai tették lehetővé. Az első világháború nagy megrázkódtatása után az élet minden területén szükségszerűvé vált a radikális szakítás a múlt azon eszméivel, melyek tudatosan vagy sem, a háborúhoz vezettek. A háború utáni kiábrándulás az intézményes értékek megvetéséhez, a művészetben elfogadott konvenciók felbomlásához vezetett. A felszínre törő forradalmi erők a művészetek, köztük a fotóművészet megújítására törekedtek, ráeszméltek a festőies művészkedés hazugságaira. Elutasították a témaválasztás és ábrázolás hagyományos szabályait, s a kifejezés új útjainak keresésére serkentették az új generációt.
A kibontakozás több irányban történt: elsöpörték az elavult korlátokat, és megkezdték a rendteremtést a romokon. „Az emberek nem akarták többé az erdőt a képen úgy látni, mint a fény és levegő csillogó hullámzását, nem akarták a szép vibrálást, hanem a részleteknek világosan érthető kiképzésében akarták a dolgok alakját szemlélni. A valóságtól elragadtatott új világnézet, a realizmus kezdte meghatározni a képek tartalmát és kivitelezési módját a szép látszat felé forduló idealizmus helyett. A tárgyak kérlelhetetlenül tárgyilagos visszaadása most a képek erényévé vált." - mutatott rá Wolfgang Baier az új fotográfia alapvető vonásaira.
Forrás: Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. Átdolgozott változat, Budapest, 2004.
