Az ausztriai kiállítás másik francia fotográfusa az akkor ugyanúgy kevéssé ismert Marc Riboud volt, akitől az 1951-ben az akkori Jugoszláviában készített sorozatát mutatták be. Riboud-t nem politikai megfontolások vezették. Helybelieket fényképezett, közelről, távolról. A mindennapi életükbe akart belelátni, ahogyan ő tapasztalta, egy rurális világba, ahol szinte nyoma sem volt a huszadik századnak.
A képaláírások meglepő módon nem Jugoszláviaként jelölték meg az országot, ahonnan a felvételek származtak, hanem egy történelmi elnevezést használtak arra a földrajzi régióra, amely a Kvarner öböltől, Pag szigettől délre húzódik, egészen a Kotori öbölig, északon majdnem ötven, míg délen alig néhány kilométer szélességben, holott ez a régió az első világháború után, az akkor alakuló jugoszláv államszövetségbe integrálódott, és megszűnt önálló egységként létezni.
Fotó: Marc Riboud: Tito portréja, Dalmácia, 1951 © Marc Riboud / Magnum Photos
Miért lehetett mégis fontos Jugoszlávia? Miért utazott Riboud oda? A Magnumhoz csak 1952 után, Párizsba költözését követően csatlakozott. Teljes jogú taggá 1955-ben választották. Így a dalmáciai útját még a maga kedvére tervezhette el. 1955-ben, amikor az a sorozat kiállításra került – és erre utal az egyik kép is, amelyen Josip Broz Tito portréja látható – Jugoszlávia politikai szempontból fontos országnak számított. 1954-ben számos jele mutatkozott a nyugati hatalmakhoz való közeledésnek, az egy évvel később felajánlott NATO tagságot azonban Tito visszautasította. Riboud ekkor már Londonban élt, onnan indult távol-keleti útjaira, hogy tudósításokat készítsen Kínából, a Szovjetunióból, majd Alaszkából, illetve Mexikóból.
Riboud leghíresebb fényképe a párizsi Eiffel-tornyot festő munkásról készült 1953-ban, ez volt az első képe, amelyet a LIFE is leközölt. Riboud nem sokkal korábban érkezett Lyonból a fővárosba. Éppen a környéken sétált, kamerával a kezében, amikor figyelmes lett arra, ahogy az Eiffel-tornyot újrafestik. A munkások mintha csak artisták lettek volna, amint ott fent dolgoztak. Riboud, akinek igen egyszerű felszerelése volt ekkor, kénytelen volt felkapaszkodni hozzájuk a magasba, mivel közelebbről szerette volna lefényképezni őket. Ez a közelség, amit Capa is mindig mindenkinek tanácsolt, jól látszik a dalmáciai felvételein is. Némelyek szinte közvetlen közelről néznek a kamerájába, mintha csak a nézőre szegeznék tekintetüket. Riboud számos más felvételén is találkozhatunk ezzel a megoldással. Csaknem ilyen közelről örökítette meg 1967. október 21-én a Pentagon előtt tüntetők között Jan Rose Kasmirt, az egyik polgárjogi aktivistát.
Bár a fél világot beutazta tudósítóként, Riboud mégis úgy nyilatkozott egyszer, hogy nem elsősorban bizonyítéknak tekinti a fényképet, hanem sokkal inkább olyan rögzített részletnek, töredéknek, amely valamiképp mégis megmutat valamit a világból. A fotográfus ezért szerinte nem szemtanú, képein mégis tanúskodik valamiről az, amit rögzít. (írta: Pfisztner Gábor, szerkesztette: Csizek Gabriella)
Marc Riboud sorozatának további képeit október 5-ig a Mai Manó Házban is megnézheted.
