A Petőfi-dagerrotípia az egyetlen fennmaradt fotográfia Petőfi Sándorról. A kép készítőjének személyét illetően nincs egyetértés, Strelisky Lipót fotóművész az egyik, akinek tulajdonítják, de a legvalószínűbbnek azt tartják, hogy a költő portréját Egressy Gábor színész, amatőr fotográfus készítette. A felvétel Egressy pesti lakásán a Marczibányi-házban készülhetett 1844 vagy 1845 nyarán. A költő a feltételezések szerint elrejthette a képet, mert nagy valószínűséggel nem nyerte el a tetszését: a dagerrotípia realitása megdöbbentő volt, a korabeli képzőművészet idealizált ábrázolásaival szemben. A felvétel csak 1868-ban bukkant fel újra. Ebben az évben – Petőfi hagyatékának részeként – Petőfi Istvánhoz került, aki 1879-ben úgy nyilatkozott, hogy „a kép annyira el volt mosódva, hogy azon csak egy görbült alaknak mintegy árnya látszott, az arc vonásai a legmerészebb képzelő tehetséggel sem voltak kivehetők.” Később a fénykép Petőfi Zoltánhoz, majd 1870-ben Beliczay Imre pesti orvos tulajdonába került, aki a képet restauráltatta. Valószínűleg ekkortájt készíthetett Klösz György egy reprodukciót a lemezről, amit 1879-ben a Koszorú című lapban közöltek le. Az eredeti kép a Beliczay család birtokában maradt, majd évtizedekig nem lehetett tudni róla semmit, elveszettnek hitték. Rózsa György kutatómunkájának köszönhetően 1948-ban Beliczay unokájánál egy ládában találták meg újra a fotográfiát. A nem megfelelően tárolt, elpiszkolódott lemez ekkorra már teljesen besötétedett, s a kép alig látszott rajta. A lemez a Nemzeti Múzeumba került. Egészen 1953-ig nem is foglalkoztak vele. Ekkor jelentkezett Escher Károly fotóművész - akinek képeit már a Mai Manó Házban is bemutattuk - hogy restaurálja az ezüst oxidációja miatt megfeketedett dagerrotípiát.
Lapozó rovatunkban Escher Károly a Foto magazin 1956. májusi számának 18. oldalán publikált Petőfi igazi arca című írását olvashatjátok. A bejegyzésben látható portrét mindenki ismeri, de a reprodukció hátoldalán található feliratot csak kevesen. Kincses Károly jóvoltából ma azt is megmutatjuk.
Fotó: Az eredeti lemez. A Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdona [wikipedia.hu]
Fotó: A Foto magazin 1956 májusában megjelent Escher Károly cikk
Escher Károly: Petőfi igazi arca
(Megjelent: Foto, 1956. május, 18. oldal)
1948, a magyar szabadságharc centenáriuma alkalmából, fokozottabb mértékben vetődött fel a kérdés, milyen is volt a magyarság lánglelkű költője, Petőfi Sándor.
Aránylag sok Petőfi ábrázolást ismerünk, korabeli jeles művészek alkotásait, de azok annyira ellentmondtak egymásnak, hogy érthető volt az izgalom, amikor köztudomásúvá vált, hogy van egy hiteles arckép is, egy fénykép, amelyet Petőfi az 1847 körüli időben készíttetett Pesten, jegyajándékképpen menyasszonyának, Szendrey Júliának.
A kép Petőfi Sándor fia, Zoltán birtokába került szülei halála után. Azóta nyoma veszett. Az első utalás a képre 1870 körüli pár soros írás, amely így szólt: „… itt küldöm neked Petőfi fényképét, már nagyon rossz állapotban van ha fel akarjátok használni, úgy azt gyorsan tegyétek, mert napról-napra romlik, halványodik”. Hogy kinek szólt a levél és kinek küldték el a Petőfi fényképet, nem derül ki.
A centenárium évében a Nemzeti Múzeum egy fiatal irodalomtörténésze, Rózsavölgyi György fedezte fel, hogy a fenti írás a Beliczai család birtokában volt, tehát feltételezhető, hogy tudnak valami felvilágosítást adni a kép sorsáról. A család egy idős, életben levő tagjának úgy rémlett, hogy a „Nagypapa mondta volna, hogy van náluk valahol egy Petőfi-fénykép, de hogy hol, azt nem tudja, ő maga sohasem látta”.
Végül pince, padlás, sok ócska láda átkutatása után előkerült egy kb. 7×10 cm nagyságú dagerrotípia, egy kis ezüst lapocska összetörött üveg alatt. De milyen állapotban! Csupa por, piszok, penész, üvegtörmelék. A képet alkotó ezüst felület teljesen feketére oxidálódott, úgy hogy az első pillanatban csak annyi volt bizonyos, hogy egy dagerrotip képet találtak, de hogy ez Petőfi fényképe volna, azt semmi sem bizonyította.
Később, amikor a Múzeumban a törött üvegfelületen levő durva lerakódást eltávolították (szerencsére az üveg alatt levő tönkrement ezüstréteghez nem nyúltak) mégis mintha képnyomokat lehetett volna látni egyes helyeken, így az egyik szemkörüli részt, a magyaros nyakkendő egy részét.
A lapok megírták az esetet, a Múzeumban lajstromozták és félretették a képet. Sokáig nem történt semmi.
Az én figyelmemet először egy barátom hívta fel a vélt Petőfi-képre. Elkeseredetten mondta: „Végre találtunk egy hiteles Petőfi-fényképet, és mégsem tudjuk, hogyan nézett ki a költő. Ebbe nem nyugodhatunk meg! Menjünk el és nézzük meg!”
Ez 1953-ban volt s ekkor már öt éve feküdt és romlott tovább a dagerrotip fénykép.
Elmentünk a Múzeumba, ahol nagyon szívesen fogadtak; hogyne, nagyon örülnének, ha lehetne tenni valamit, mert hát ilyen állapotban semmit sem lehet kezdeni a lemezzel.
Megmutatták a drága nemzeti ereklyét. Felfedezése után öt évre a nagyon kevés nyom is jóformán eltűnt és nagy fantázia kellett ahhoz, hogy azon bármit is felfedezzünk, ami Petőfi-képre emlékeztetne.
Megállapodtunk abban, hogy adnak egy hasonló, régi, rossz dagerrotip-képet és azon mutassam meg, hogy mit lehet visszaidézni a képből. Kaptam egy 2×3 cm nagyságú ezüst lapocskát, amely szintén teljesen el volt oxidálódva. Most már nekikezdtem a munkának.
Sok régi könyv átböngészése után receptet találtam. A leírás a következő:
„Az ezüst képet kivesszük az üveg alól. Portól, piszoktól megtisztítjuk, tálba téve absolut-alkoholban fürösztjük, amelyben az esetleg képződött gyanta és zsír-réteget leoldjuk. A művelet pár perc alatt befejeződik. Rövid mosás után (destillált víz) a lemez a már előre elkészített 1%-os ciánkáli oldatba kerül. A képen lévő sötét oxid-réteg ebben az oldatban eltűnik és a kép tisztán előlép. A processus ideje 5 perc. Ha a művelet alatt azt vesszük észre, hogy a kép kifejlődése megáll, vagy a kép gyengülni kezd, a fürdetést azonnal megszüntetjük és a lemezt destillált vízben mossuk.”
Kezemben volt a kísérleti dagerrotip kép és ez a leírás. Hozzá fogtam: a kísérlet fényesen sikerült. Öröm volt nézni, hogy a művelet alatt hogyan tűnt el a fekete réteg és hogy hívódik elő a kép. Pontosan öt perc alatt be is fejeződött. Nagy meglepetéssel ismertem fel a hasznavehetetlen lemezen Kossuth Lajos egy eddig ismeretlen fényképét. Megbízóim nagyon örültek a sikeres munkának, de a Petőfi képet még mindig nem kaptam kézhez, mert felvetődött egy újabb kérdés: mennyi ideig tartós egy ilyen regenerált kép? Próbáltam érvelni, hogy ez talán nem is olyan fontos, csak addig tartson, amíg időtálló jó film, vagy üveg negatívot készítünk a regenerált képről, akkor a Petőfi-kép véglegesen megoldott kérdés. (A dagerrotip eljárásnál nincs negatív, az érzékenyített ezüst lapon a felvételt követő előhívás után, magán az ezüst lapon keletkezik a pozitív kép, amely akkor még nem volt másolható, sem sokszorosítani nem tudták. A felvétel eredménye egyetlen pozitív kép, amely a dolog természeténél fogva fordított kép volt, ti. a jobb és bal oldal felcserélődött.)
Vártunk fél évig, a regenerált kísérleti kép nem változott semmit. De a Petőfi fényképet rejtő oxidált kis ezüst lapocskát még mindig nem kaptam meg. Közben eltelt két esztendő, a kísérleti képecske még mindig mit sem változott, de viszont a Petőfi kép megint két esztendőt romlott. Ennek az évnek februárjában egy művész barátommal találkoztam, aki éppen Petőfi tanulmányon dolgozott. Elmondtam neki az esetet. Másnap kezeim között volt a hivatalos megbízás a most már végképp tönkrement Petőfi fényképpel együtt. Hozzáfoghattam a munkához. Ugyanúgy, ahogy az előző kísérlet történt, vezettem le a folyamatot. A munka sikerült. Tisztán és kizárólag vegyi úton hoztam vissza a megsemmisülésből Petőfi fényképét anélkül, hogy ecsettel vagy ceruzával hozzányúltam volna.
Nyugodtan meg lehet állapítani: a regenerált Petőfi-dagerrotip tényleg Petőfi egyetlen és hiteles fényképe. — Az utána következő munka: az időtálló film vagy üvegnegatív készítése, sokszorosítása stb. már nem volt izgalmas feladat.
Az új, hiteles Petőfi kép megjelenése nagy meglepetést keltett azért, mert egyetlen festői ábrázolás sem hasonlított a tisztára vegyi úton regenerált, tehát kétségtelenül hiteles képhez. A szobrok pedig egyéb forrás híján a festői ábrázolások után készültek, jóval Petőfi halála után. A fantázia szüleményei. Ha kézbe vesszük az új Petőfit, ami legelőször szembetűnik: a szemei! Csodálatos lángoló, világító szemek. A kortársak, akik leírták Petőfit, nem tudtak szabadulni a lenyűgöző tekintettől. Finom kis pelyhedző bajusz, kis francia szakáll, boltozatos homlok tűnt elő a kis ezüst lapon. A Petőfi-arc problémája véglegesen megoldódott.
Fotó: Egressy Gábor(?): Petőfi Sándor portréja (dagerrotípia, 1844 v. 1845) Escher Károly retusált és a dagerrotípiához képest oldalfordított (vélhetően a valós helyzetbe) reprodukciója
[wikipedia.hu]
Fotó: Escher Károly fotója az általa rekonstruált Petőfit ábrázoló dagerrotípiáról6x9 cm nagyságú, zselatinos ezüst vintázs kópia. (Kincses Károly tulajdona)
Fotó: "Hiteles Petőfi fénykép. Escher"Escher Károly fotójának hátoldala kézírásával. (Kincses Károly tulajdona)
(forrás: wikipedia.hu; ponticulus hungaricus)
Klösz és Escher mellett az 1970-es években Flesch Bálint fotóművész is készített egy reprodukciót a Petőfi Irodalmi Múzeumban található dagerrotípiáról, melyet a legjobban sikerültnek tartanak. A fentebb feltüntetett fotótechnikai eredmények hitelességét és Escher Károly történetének pontosságát Flesch Bálint írásából is megismerhetitek.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc katonáiról készített honvédportrékat ITT, a Kossuth Lajosról készült dagerrotípiák történetét pedig ITT találod.
